Egy ifjú asszony jogosítványt szerzett, a munkahelyén - mint minden jeles eseményt -, meg is keresztelték. Nevezzük Sándorné – így több évtized távlatából - meséli, a férje bátorította, kezdje is mielőbb a bejáratást, mert hogy "a vizsga az csak papír, hogy kezdjél vezetni tanulni."
Vett is asszonykájának két rikító matricát, akkora T betűvel, mint egy T vonalzó, amilyennel a régi, igazi tanító bácsik koppintottak a nebuló feje búbjára figyelmetlenség esetén. A gondos férj felragasztotta a "család szeme fényére" a Trabantra, előre is, meg hátulra is. Biztos, ami biztos.
Egyik nap szolgálatba igyekezvén Nevezzük Sándorné be is ült a vezető ülésbe, úgy érezte magát, mint Boleyn Anna az angol trónon. Nekiveselkedett annak a kb. nyolcszáz méternek, ami a házuktól a határállomásig tartott. Nincs is ezzel gond, bevezetésnek ennyi pont elég izzasztó feladat.
Csakhogy, amikor a határállomásra ért, a szolgálati parkolóban már egyetlen szabad hely sem volt, utóbb derült ki, váratlan ellenőrzést kaptak "fentről", tele volt a parkoló hivatali rendszámú autókkal.
No, sebaj. Nevezzük Sándorné megállt kicsit távolabb, gondosan elzárta a benzincsapot, és felvette a szolgálatot. Mígnem pár óra múlva szólt a TMK-s (Tervszerű Megelőző Karbantartás, a szocialista berendezkedés fő pillére), hogy távozott a vizsgáló elöljáróság, van szabad hely a hivatali parkolóban, álljon be, mégiscsak biztonságosabb lesz ott az autónak.
Úgy is lett. Nevezzük Sándorné beült, bepöccintette a kis jószágot, és haladt az célhely felé. Csakhogy a Trabi pár méter után köhintett egyet-kettőt - aztán lefulladt. Az újdonsült úrvezető ott állt a placc kellős közepén egy makacs járművel, ami az Istennek se akart elindulni. Már mindenki őt bámulta - az útlevélkezelők kezében megállt a pecsét, a vámosok kezében az üregvizsgáló tükör, a nyugati országúti cirkálók utasai kiszálltak, csodálkozó szemekkel nézték, mi az a négykerekű izé ott a határállomás megszentelt területén?
Aztán megjelent a TMK-s polgári kolléga a garázsajtóban, figyelmesen törölgette kezét egy olajos törlőrongyba. A jelenlévők hamar felismerték a helyzetet, és felajánlották segítségüket a bajba jutott kolléganőnek: majd ők betolják a járgányt. Szépen ki is okosították elméletiből, hogy mikor vegye le a lábát a kuplungról, és adjon neki gyújtást.
Van benne benzin? - kérdezte körültekintően egyikük!
Persze, tele a tank - mondja megalázottan a nem is szőke nő.
A fegyverbarátság jegyében csatlakozott a civilhez egy pénzügyőr és egy határőr is, hárman tolták az asszonykát, és a harmadik kört rótták - minden eredmény nélkül. Felnyittatták a motorháztetőt, mindenki pucolt, dörzsölt, tisztított, fújkált valami alkatrészt, kábelt.
A gyertya a hibás - jelentette ki határozottan az egyik... El volt állítva. Toljuk újra!
De az autó csak nem ment. A hiú fiúk már épp feladni készültek a dolgot, mikor Nevezzük Sándorné fejében kigyúlt az a bizonyos szikra: a benzincsap! Nem nyitottam ki a benzincsapot!
Na, fiúk, csak még egyszer, a kedvemért, csak még egyszer, most már biztosan sikerülni fog - ha mégse, akkor feladjuk.
A kollégák hősiesen nekiveselkedtek, Nevezzük Sándorné pedig megnyitotta a benzincsapot, s amikor megfelelő volt a "háromhengeres" tolóerő, beindította a motort. Az meg vidáman pöfögni kezdett, hiszen Trabanton szállni élvezet...
A beparkolás megtörtént, a fiúk sikerélménytől mámorosan lapogatták egymás hátát.
Nevezzük Sándorné ugyanis Ladán tanult vezetni - ott ez a művelet nem játszott.
Mindenki megnyugodott, mindhárom fiú magának tulajdonította a sikeres kilövést.
"Mondd meg az embernek otthon, hogy meghézagoltam a gyújtógyertyát, attól lett jó a járgány! Ő is figyeljen oda a hézagolásra!"
Nevezzük Sándorné egy szót se ejtett férjének se a hézagolásról, se a hármas tolóerőről, és bár húsz évig még együtt dolgozott a mentőegységgel, soha nem tudták meg az elzárt benzincsap sztoriját