Azt mondják, a nagyszülői érzés páratlan és utánozhatatlan. Hogy a nagyszülőknek - ha a szükség úgy hozza - kinő a harmadik kezük, fára másznak, lóvá változnak unokájuk kedvéért. (Ez nem az, amikor azt mondjuk: lóvá teszik őket.)
Meséli egy nagymama, hogy amikor tíz éves forma unokája az aranyhörcsögét siratta, mit ötlött ki a kislány fájdalmának enyhítésére.
Csak úgy megjegyzem: elég arcátlan dolog, hogy a hörcsögök élettartama mindössze két-három év, így egy gyereknek akár többször is átélheti ilyen veszteséget. Mert ugye mégsem lehet házi kedvenc egy grönlandi bálna, vagy egy galapagosi teknős...
Szóval, vissza a gyászesethez...
Orange - mert hogy a keresztségben így nevezte el Luca a virgonc kis jószágot, szóval mikor Orange már eleget hajtotta a futókereket, szétrágcsált pár "Trixie Natural Living fa súlyzókészletet", és megette a gabonája javát, végelgyengülésben feldobta mind a négy pracliját... Szerető gazdája vigasztalhatatlan volt. Orange - nagy utazó lévén -, a sajnálatos haláleset a balatoni telken, a nyaralás kellős közepén ütött be. Hűtésre legfeljebb csak a családi hűtőtáskában lehetett volna kapacitás, de a sörök kivételét - akárcsak egyetlenegyét is - a nagypapa megtagadta. Valamit gyorsan tenni kellett.
A sírás-rívás nem szűnt, így a nagymama egy hirtelen ötlettől vezérelve magához intette a kislányt:
- Luca, drágám! Nem tudunk egyebet, de tisztességes temetést tartunk Orange-nak, rendben?
A kislány gyanakodva nézett, mert addig azt se tudta - hál' Istennek -, mi az a temetés...
A nagymama elmagyarázta... Felvesszük a szép ruhánkat, a papi ás egy kis gödröt, Orange-ot beletesszük egy koporsóba, én mondok egy búcsúbeszédet, papi betemeti a gödröt és teszünk rá egy csokor virágot. A nagypapa kicsit forgatta a szemeit, de a halotti torhoz szervesen hozzá tartozó jéghideg sör reményében nem szólt egy szót sem. Nála ez már egyetértésnek minősült. Luca még mindig kételkedve sírdogált, de beleegyezett.
Felgyorsultak az események - ásás, öltözködés, pár szál aprócska mezei virág bokrétába kötése.
A temetés délután történt. Orange ott feküdt - vagy állt - egy hirtelenjében előkerített régimódi teásdobozban, mindenki "szépruhában", szomorú ábrázattal a teraszon , még a dédi mama is. Csak a papi lazított a hagyományokon: hosszú nadrágot még húzott, amolyan tengerésztiszt-féle sildes sapkát is engedett a fejébe nyomni, ami legjobban hasonlít a végtisztességet intéző sírásók egyen-viseletéhez, de fehér inget az Istennek se lehetett rátuszkolni. Ott állt komoran, félmeztelenül, penge vékonyságúra szűkített szemmel, ásóval a kezében, és a hátán csiklandozva csorgott végig a verejték.
Luca kezében a virág, a nagymama elmondta a búcsúbeszédet, megköszönve, hogy Orange olyan sok örömöt és vidámságot hozott a család életébe - és most már nyugodjék békében, Isten nyugosztalja... Amen.
A papi végre betemette a sírt, elegyengette a friss talajt, csak úgy óvatosan meg is döngölte, nehogy sérülés érje a kis Orange-ot... Helyére került a mini csokréta is...
Ekkor vették észre, hogy a telekszomszédék a sövény fölött ráncolt homlokkal leselkednek, ugyan mit művelnek ezek, az amúgy józannak, normálisnak megismert pestiek a legnagyobb kánikulában,fürdőruha helyett talpig ünneplőben a teraszon...
Szerencse, hogy nem akasztották meg a ceremóniát.
Csak amikor mindennek vége lett, akkor tárgyalták ki a kerítésnél, szigorúan a gyermek távollétében (nem éppen sűrű könnyhullatás közepette) a sajnálatos eseményt.
Így történt meg a végtisztesség és a kis unoka vigasztalódása. Elvégre mindent az unokáért!
