Frigyünk harminc éve született
Pillantás alatt por, s hamu lett.
De feltámadt, és emlékezett
Rögvest a test,
Mihelyt egy garniszálló ágyán,
Fényes napvilágnál
Levetettük a szégyent,
S véle mindent,
Mi visszatartott,
S eltakart ott:
A ruhát, mesterkéltséget,
Félretolva a tétet,
Mi mindkettőnknél kockán forgott...

A játék elmaradt,
S lett helyette valami
Nyers, vad, hirtelen önzés,
Mégis barátságos mérkőzés,
Melyben szünet nélkül volt térfélcsere
És játékosan nyögtük: gyere!

Ismerős minden porcikád:
Félig, enyhén beharapott szád,
Óriáskezed és puha tenyered,
Tekinteted,
Ujjaid a számban,
Hogy ne kiabáljam: elég,
Még! Istenem,
Milyen rég éreztem
Egyáltalán: vágyat,
Mi gerincemtől a tarkómig áthat!
S te szolgálsz alattam,
Mint legyőzött állat,
S ájultan is tartasz
– mint egy virágszálat.

Ismerős az ízed, az illatod.
Szeretem a szagod,
A gyöngédséget, s a nyers erőt
Mi jellemez, mint bátor felkelőt,
Ki elszánja magát,
Hogy visszaszerzi birtokát.

Lopott, órás románc, s
Elcsendesül a tánc.
Máskor megsértődtem volna,
Ha így rántanál vissza
Agyam cérnaszálainál fogva
Mennyekből a földi pokolba:
Indulás. Engem még
Vár egy délutáni tárgyalás.
Futó tusolás, kapkodó ruházkodás.
Mégsem érzi egyikünk sem:
„olyan, mintha.”
Ajándék ez, s nem alamizsna.

Kifelé menet a közöny hamis -
A recepciós kezébe simul a baksis.
Ki-ki erre-amarra,
Mintha mi sem történt volna,
Zavart hallgatás,
Közömbös búcsúzkodás.

Nem préda vagyunk és vadász,
Csak két vén bolond,
Aki időnként lopva egymásnak ront,
Lelkünk egymásba merítkezik,
Testünk ösztönből emlékezik.

Ó parttalan várakozás!
Lesz-e folytatás?