Még hogy csak az iskolások tudnak gúlába állni! Ugyan már! Megy az hatvan pluszosan is! Főleg szupermarketek akciói köré rendezve. Jó ízlésem ellen való volt, hogy az adventi készülődés csendjét a következő jegyzettel szentségtelenítsem meg. Most talán nem ördögtől való az emlékezés.
Hol vannak már azok az idők, amikor szülők, nagyszülők otthon dagasztották, nyújtották, töltötték, sütötték a bejglit, mi több: dióverővel levert, felszedett, kihántolt, megszárított, megtört, megpucolt, ledarált, beízesített dióból, hasonló macerával termelt mákból! Eltartott ez a művelet ünnep előtt egy hétig is, mikor esténként, a jószágok ellátása, fejés, kutya- és macska etetést követően előkerült a gyúródeszka, sodrófa, na és a tésztához valók. Alaposan megrakták a sparheltet is, hogy a sütő kellő hőmérsékletűre melegedjék - csak úgy tenyérrel legyezgetve, megsaccolva a kiáramló, alkalmas hőfokot. Ennek vetett véget a cukrászdák, üzletek, pékségek széles körű, változatos kínálata. Meg a városiasodás.
Vessetek meg, de mióta pár éve megkóstoltam az egyik közepes méretű market kínálatát, eszembe se jut otthon bíbelődni a bejglivel. Elslattyogok az akciós napokon (van, hogy délelőtt és délután is), mert nincs képem egyszerre hármat-hármat venni mindegyik ízesítésből. Alibiből bedobok mellé egy napraforgómagot, mégse olyan átlátszó a dolog, hogy egy hadseregnek való bejglivel távozom.
Más is hasonlóképp kényelmes, bizonyság erre, hogy érkezzek kora reggel, délidőben vagy délután, rend szerint hosszú, tömött sorok állnak a bejglis fachnál. Köröznek akkor is stikában, amikor az első (második?) sütésből már csak illat lengi be a környéket, de várható, hogy a mester a hátsó pékségből hamarosan becsúsztatja a fiókba az újabb tepsi friss sütést...
Na, ekkor alapozódik meg, s épül másodpercről-másodpercre a gúla... Kalán nénik, Holle anyók, öreg néne, Irma néni, még tán Manka is ott terem a jicini erdőből. Nagymama se heverészik sóhajtozva az ágyában, Piroskára várva, elcsoszog a bótba, hogy ezúttal ő szerezze be a kalácsot kis unokájának. Hiába no, ma már ez a szokás, pedig oly szégyenletesen "kevés a nyugdíj."
Megérkezik az újabb adag bejgli, rögtönzéses monológok közepette szaporán épül a gúla.
- A rosseb, ez milyen forró!
- Hát akkor várja meg, míg kihűl!
- Van eszemben! Addigra elfogy!
- Nézzenek oda, és hogy törik! Én hibásat haza nem viszek!
- Ez milyen kicsike! Az újságban nagyobbnak nézett ki!
- Ez meg itt kacska. Milyen hitványan van hajtogatva!
- Hogy ez milyen sápatag! Biztos nincs idő jobban átsütni.
- Ez itt gesztenyés, vagy diós? Nem látszik a töltelék!
- Akkor lát ez diót, amikor én a hátam közepét! Legfeljebb dejót tesznek ezek bele!
Tanácstalanul, illemtudóan várakozok a gúla túloldalán, nem akarván részt venni az építkezésben. Egy darabig. De az idomok csak érkeznek, jönnek, fürgén előszivárognak a bolt távolabbi sarkaiból is. Mögöttük ráérősen, bevásárlókocsit vagy papa-tankot kormányozva somfordálnak frontközelbe a Rumcájszok, Kázmér bácsik.
Fogy a bejgli rendesen. A gúlából Káli istennő tíz karjaként nyúlnak, s tüntetik el a tekercseket. A végén hoppon maradok, mehetek haza üres kézzel, hát úgy döntök, én is a gúlaszerkezet egy eleme leszek. Beállóként próbálkozom, cselezek, ugrok, mintha kosárra dobnék -sikertelenül. Végül alulról, akár egy rögbi csatár, csak nekem rokolyák és pufi dzsekik között kell megszereznem az ünnepi betevőt. Sikerül!
Lihegve kimászok valahogy az embertorony alól, büszkén rakom a kosaramba a szerény szerzeményt. Holnap legfeljebb újra jövök.
A pénztárhoz araszolva kezdem viccesen felfogni a dolgot: ez a gúla elég ingatag volt, és a békegalamb is hiányzott.
Bár, ahogy ott tülekedtünk, nyomakodtunk úgy éreztem, az is elszállt...
