Igazából egy másik "gúláról" szerettem volna írni, de eszembe jutott az alábbi gúlás történet. (A másikat Gúla-II. címmel hamarosan olvashatjátok.)
Na, tehát: hajdanában, amikor a hamut még nem mondtam mamunak, általános iskolában énekkarba jártunk, és szavalókórusban mutattuk meg tehetségünket, többnyire a nagy szovjet-magyar barátság "jeles" érdemeinek méltó megünneplése alkalmával. Szerintem véletlen csusszant be az ünnepek sorába egy, ahol József Attila, Betlehemi királyok című versében, a Hajós Alfréd Úttörőház világot jelentő olajos padlóján, Máriaként szégyenkezve nyögtem ki: "... meg is kéne szoptatni már..."
No, hát ilyen rendezvényekkel tájoltunk is néha azokban a környező falvakban, melyek felső tagozatos gyerekei adták össze a városi iskola összevont osztályát.
Valami igen jelentős ünnep lehetett, amire az irodalmi kör mellett a tornatanár is rámozdult: egyen fekete klottgatyás, fehér trikós legénykékből gúlát épített, alsó sorban a legerősebb négy, az ő vállukon állva három, fölöttük kettő, majd feltehetően a legvagányabb, legbátrabb fiúcska a csúcson. Vagy a legcsenevészebb, aki ezzel a mutatványával tudott - volna - csak kicsiholni némi figyelmet a lányok részéről. Az ő tiszte volt lengetni az elmaradhatatlan sarló-kalapácsos vörös, és a nemzeti színű kicsi zászlót.
Egy helyszínünkön az egyik gúlás gyerek überelni akarván a zászlók lengetését, előállt azzal az ötlettel, hoz ő otthonról egy házi galambot, ezzel demonstrálva, erősítve a világbéke érzést, mert milyen jól is mutatna az az ünnepség megkoronázásaként egy igazi békegalamb. Nem voltam része az egyezkedésnek, nem tudom, ki pártfogolta, ki hagyta jóvá, de a gyerek hazaszaladt és kimarkolta a dúcból a keze ügyébe kerülő missziós példányt.
Lement az irodalmi előadás, következtek egymás után a Himnuszok (nem emlékszem, de remélem, a magyar se maradt ki), miközben a gúla kommunista szombati iparkodással épült. A szovjetnél már félig kész (a tanár úr bizonyára ezt is körültekintően megkomponálta), végül az Internacionálé hangjainál a legkisebb, szeplős gyerkőc lelkes bátorsággal lépett az őt tartó két másik combjára, valahonnan elővarázsolta a galambot és a magasba emelte.
A kultúr' teltházas nézőserege mellett takarásból izgult épségükért az egész felkészítő- és szereplőgárda is. És akkor tiszteletlen felhördülés és hahotázás rázta meg a szent pillanatot.
A galamb ugyanis - hiába volt hozzászokva a magaslati perspektívához, rémületében - vagy mert a kisfiú a kelleténél szélesebbre tárta a lábait -, szárnycsapkodva, szó szerint telibe fosta* alsó sorig az egész gúlát... De a gúla állt, rendületlenül, a nemzetköziséget hirdető ének utolsó hangjegyéig. Pont úgy, ahogy a szocializmus.
Az esetet követően a fiúk nem jártak pszichológushoz, legfeljebb a galamb kötött ki következő vasárnap a leveses fazékban csak azért, mert ő már akkor gyanított valamit az internacionalizmus jövőjéről.
* Bocsánat, ezt nem lehetett más szóval kifejezni.
