Még mindig zavarban vagyok, ha felszállást követően egy fiatal felugrik, s átadja helyét a tömegközlekedési eszközön. Lányok és fiúk egyaránt. Szerencsére jó egészségnek örvendek, igyekszem kakadunak öltözni és egészséges középkorúnak látszani, de bármennyire is kikerázom magam, az udvarias helykínálás egyre gyakrabban fordul elő. Szinte mindig. Szomorú következtetés: legfeljebb a ruhámat vasalhatom ki, az ábrázatom meglehetős gyűröttsége magáért beszél. Nem tagadhatom, de nem is szívódhatok fel észrevétlenségben XXXL éveimmel.
Namármost: ha felajánlja valaki az ülőhelyét, én - szabadkozva bár, de szapora köszönettel - minden esetben elfogadom. Még akkor is, ha egyetlen megállót utazom. Az ő örömére, dicséretére, az ő figyelmességének meghálálása céljából.
Fentiekhez érintőlegesen tartozik, hogy - ha a szükség úgy hozza - bármikor, bárhol kétség nélkül kérek is meg fiatalt, ha segítségre van szükségem. Hülyén néznék ki, ha egy lépcsőn hatalmas bőröndöt ráncigálnék felfelé, de még inkább, ha lefelé jövet maga alá temetne egy ugyanilyen tömött koffer. Nem, inkább a segítség kérés. Egyetlen egyszer se csalódtam, akármilyen külsőségekkel bíró személyt kértem meg. Mindegyik szolgálat- és segítőkész. Igaz, fiatalembernek, kedves hölgynek szólítom, magázom, őszintén megköszönöm a segítséget - de hát ez természetes.
No vissza a kályhához. Villamoson utazunk, nem is zsúfoltan, de szabad szék már nincs. Egyes ülőhelyen fiatalember feledkezik a telefonjába, fülhallgató a fülében. Új utas száll fel, igazán szemrevaló (ha ez a kifejezés érvényes még az idős korosztályra) elegáns, jó karban lévő hölgy személyében, feszes tempóban sétál a jármű belsejébe. Ridikülökre ugrok, nála egy bordó, dizájnos, lakk példány vonja magára a figyelmemet. Olyan nőiesen méretes és tömött.
A hölgy a fiatalember ülésének rúdjában kapaszkodik. Meglódul a szerelvény, a hölgy finoman köhint. Nem történik semmi. Topog kettőt, és újra köhint. Megint semmi. Ridikülje sarka már majdnem a fiatalember halántékát borotválja, az fel is pillant, és felugrik: tessék leülni!
A koros-kortalan hölgy meghökken, bár az orra hegye mintha kissé magasabbra járna. Tessék csak leülni - ismétli meg a fiatalember! A hölgy nem mozdul, ajkai penge vékonnyá szűkülnek, közöttük préseli ki fensőbbségesen, artikuláltan, az egész utazóközönség számára jól hallhatóan: nem ülök más előmelegített helyére!
Szó bennszakad, hang fennakad - írta Arany János. Valami ilyesmi érződik a villamoson is. De csak egyetlen pillanatra, mert a fiatalember szenvtelen nyugalommal reagál: ó - ha nem tetszik más előmelegített helye, akkor talán tessék ülni a jegesmedve farkára!
Ennyi.
Az utazóközönség változatos ábrázatáról egy egész színházi társulat vonásai tükröződnek vissza. Nagy rendező az élet!
Blaha Lujza tér következik!
