Jó ötlet ez a Múzeumok éjszakája. Nyüzsög országszerte hajnalig az összes város, családosok, baráti körök, ifjak, s vének róják az utat vidáman múzeumról-múzeumra
Meglepetésünkre megnyitja kapuit városunk börtöne is, összenézünk a férjemmel: remélve, hogy legfeljebb látogatóként szemrevételezhetjük a karcert, regisztrálunk. A látogatás megtörténik, élmény volt, mit mondjak, de ennyi pont elég, hogy a továbbiakban is fegyelmezett állampolgárként éljük életünket.
A kijáratnál marcona őr szólít név szerint, és "viszontlátásra" nélkül cirkalmas "Szabadulólevelet" nyom minden látogató kezébe. Színes emléklap, jópofa szöveggel. Bármiféle további kényszer-intézkedési fenyegetés, lábbilincs, otthon elhagyási tiltás nélkül távozunk. Meg is feledkezünk az egészről.
Vidéken élő anyósom remekül el tudja látni magát odahaza, de gyakran látogatjuk, és időnként elhozzuk magunkoz a panel összkomfortba, próbálván garantálni, hogy ne fáradozzon, még véletlenül se tegyen keresztbe legalább pár napig két szalmaszálat. Szívesen kényeztetjük, ellátjuk, hallgatjuk, beszélgetünk vele, persze ez is jobbára az én reszortom, a férfiak szinte alkalmatlanok arra, hogy bárkit - beleértve a saját édesanyjukat is - pátyolgassanak. Nálunk is én vagyok a kapcsolattartó, telefonon vagy személyesen.
Anyósom nálunk tölt egy hétvégét, nekünk pár órás menőkénk van. Kislányom - mondja -, adjál valami elfoglaltságot, mert megöl az unalom ebben a nagy csendben, míg nem vagytok itthon. Kattog az agyam, mit találjak ki hirtelen, ami nem megerőltető, de haszontalannak se tűnik, és ő fontosnak érzi magát. Mama - szólok taktikusan -, rendezze el, a nappaliban a szekrény alsó polcát, azt a fotelban ülve is eléri. Hozok egy nedves rongyot, törölgesse le, rakosgasson, annak nagyon örülnék. Úgy is van. Hozom a rongyocskát, mindenki elégedett, lelépünk.
Pár óra múlva előkerülünk, anyósom kővé dermedve ül a fotelban, ha az amúgy is pergamen bőrt lehet fokozni, arca hamuszínű, szeme savó, szája sírásra görbül.
Mi történt, mama? - szólítom rettegve. Látom, ölében ott a portörlő rongyocska, száraz ág szerű ujjaival gyűrögeti. Másik kezében valami A/4-es papírt szorongat görcsösen. A fia (férjem) szemébe néz és elhaló hangon nyöszörgi: kisfiam, mit csináltál? Pillanatra ránk telepszik a kétség, most is én ragadom magamhoz a szót, mert az én drága óriás mamlaszom nem tudja mire vélni a kérdést.
Mi történt, mama, mire gondol?
Hát, akkor ezért beszéltünk olyan régen, kisfiam - szúrja tekintetét továbbra is, könnybe lábadt szemekkel a férjem arcába.
Drágám továbbra se ért semmit, meg se mukkan.
Mi a baj, mama? - ismétlem aggodalmasan a kérdést. Megmondhattátok volna... Mit csináltál, kisfiam?
Most már aztán végképp nem tudjuk mire vélni a dolgot. Mama, az ég szerelmére, mondja már, ki volt itt? Mit mondott? Mi történt?
Nem volt itt senki, és nem mondott semmit. Tudok én mindent anélkül is! - tör ki belőle a zokogás. Kisfiam, te börtönben voltál? És zokogva nyújtja felénk a Szabadulólevelet...
Mama, az ég áldja meg! Ezt hol találta?
Hát, a fiókban! Végeztem az alsó polccal, gondoltam, örömet szerzek nektek, hogy a fiókot is kitakarítom, és erre ezt találom...
Nem tudom, sírjak-e, vagy nevessek. Birkatürelmű, szelíd-óriás férjemen a sor, hogy kővé dermedjen. Egy szó se hagyja el a száját, rám bízza.
Mama! Mit turkál a fiókban, amikor megmondtam, hogy csak az alsó fertályt tegye rendbe? Látja, így jár, aki nem fogad szót....
Magunkhoz öleljük, a férjem szinte ölbe veszi a drága kis verébfiókát, nyugtatja, hosszú időbe telik, míg elmagyarázzuk neki a Szabadulólevél hiteles történetét.
