Várom ma a beígért szél- és eső vihart. Rákészülök idejekorán. Beljebb húzom az asztalkát, fotelokat a teraszon, felkurblizom az árnyékoló vásznat, nehogy leszaggassa az ítéletidő. Akkor viszont le kell engednem a redőnyöket egytől egyig, hogy a harmincöt fokos hőségfal ne dőljön a szobába. Tövig, hogy a szél se tudja rázni, zörgetni. Sose szoktam, most kihúzgálom a konnektorból a... miket is? Mindent, ami be van dugva. Piszkosul gondos vagyok!
Kivéve a tévét. Azt nem húzom ki. Áldott a sötétségben nézem a bulvárt, amit amúgy rend szerint elalvásra használok. Kicsit hasizmozok is, de csak kicsit. Gondolom legalábbis, kicsit...
Csörög az okos. Nem tartom éjszakára a fejemnél, mert egészségtelen. Nehogy megtizedelje már az agysejtjeimet! Most mégis itt zenél mellettem. Nem gyanús. Lehetnek kivételek. Kikukucskálok a szemhéjam alól, látom, éjszaka van, ki az a hülye, aki ilyenkor telefonál? Kinyomom. (Vihar még sehol.) A hívó nem tágít, ugyanaz a vidéki városi szám, név nélkül. Megint kinyomom. Harmadszor is cseng, már pipa vagyok, bosszúsan rápillantok a kijelzőre, hát az embergyerek neve jelenik meg. Hasizomból ülök fel - na, mégiscsak jó valamire az a hasizmozás -, felkapom, nézem a faliórát: fél négy. Ugrok, mint a nyúl - ha az embert a gyereke keresi, lehet éjjel, lehet vihar, tél vagy nyár, felveszi. Udvariatlanul, riadtan kiabálok bele: mi van, mi történt, hogy ilyenkor hívsz? - Milyenkor? - Hát fél négy van. - Tényleg fél négy van. És ez miért szokatlan? - Hát a hajnali fél négy nem szokatlan egy kicsit? - Anyám, ne igyál annyit! - zárja rövidre fiam a dolgokat. - Délután fél négy van.
Hoppá! Nem semmi. Így jár, aki azzal henceg, hogy soha a büdös életben nem szundikál délután, örülne, ha éjszakát végig tudná aludni. Megbeszéljük gyermekemmel a dolgokat, aztán kicsit feljebb húzom a redőnyt, mert vihar még mindig sehol... De készülök!
Talán hasizmozok egy kicsit... De csak kicsit!
