Hetek óta tartó gyászos hangulatom miatt rég jelentkeztem már saját magamat lejárató jegyzettel. A komorságnak ugyan nincs vége, de megszabadulni se tudok saját magamtól.
Páratlan jó dolgom következtében van ugye a végtelenül okos telefonom, meg a butuska városi vonalas, amelyikkel a mobil hollétét szoktam volt keresni a lakásban. Kézilabda meccset megelőzően, izgalmamban kezembe kapom a pet-zacskót, hogy a köztes időt sóskaszedéssel töltsem az óbudai gázgyár nyakig érő méhlegelőjén. Cigánybolha, kullancs, csicskó, marasztaló szamárkóró, toklász ide vagy oda, megyek bio-sóskát szedni...
Épp nyitom az ajtót, cseng a telefon. Felkapom, beszélünk. Lehet, többnyire én. Közben haladok persze, nem fecsérelem az időt fotelban üléssel. Trappolok a panel visszhangos folyosóján, liftben, vagy száz métert az utcán - hadovámra válasz nincs. Hallod, Anikó? Halló! Halló! Semmi. Nézem a süket készüléket, hát markomban a vonalas bunkofon.
Zavartan leteszem - letenném, de hová? Letett az már rólam, térerő hiányában. Épp csak egy nejlon szatyrot hoztam a sóskának, nincs portalan hely. Lakáskulcs a hasi-tasiban, a végtelenül okos telefonom is. A bunkofon nem fér már be. Amilyen szerencsés vagyok, még elhagyom - gondolom -, hát diszkréten a kebelembe rejtem. (Nagymama szavai.)
Markolászom a csigák által megdézsmált sóskát. Dekoltázsomban a DIGI szökevény elkeseredetten sivalkodik Nem érdekel. Legalább tudom, nem hagytam még el. Nem S.O.S. jelek, csak úgy pittyeg. Időnként. Gyakran. Idegesít. Elkeseredetten jajbékol, mint aki nem tudja, hol van, mint akinek olyan fene rossz dolga van. Meg tudom érteni mondjuk. Sok látnivaló nincs a dekoltázsomban.
Aztán megkukul. Belehal a kalandba. Szedem a lábam hazafelé. Helyére csatlakoztatom. Félóra múlva felemelem - van benne élet.
Hölgyeim és uraim! Ilyen ez a technika. Nem is tudom: lehet, visszasírom a másfél méteres telefonspirált, meg az iker vonalat...
