Ferihegyen (igen, nem a Liszt Ferenc repülőtéren) landol egy gép, nyugatról. Azaz inkább délről. Délkeletről. Mindegy - az is nyugat. Özönlenek az utasok, gurulós bőröndök híján cipeli ki-ki degeszre tömött kofferét, sporttáskáját. Fene tudja, milyen elvek mentén működött a hetvenes években a szúrópróba, lényeg, hogy a vizsgálatot végző finánc egy igen csinos nőszemélyt int magához, azaz a zöld folyosó vizsgálópultjához. Elmantrázza a szokásos figyelmeztetést: van-e valami vámkezelni, bejelenteni valója? A válasz is szokásos: nincs.
Hát, jó - gondolja a tiszt úr -, ha nincs, hát nincs. Akkor legalább eldiskurálok ezzel a szemet gyönyörködtető női példánnyal, elvégre csak hűséget ígértem az asszonynak, vakságot nem.
"Nyissa ki kérem a bőröndjét!"
Kerreg a fémcipzár, körbeér, feltárul, mint egy vaskos, unalmas történelmi regény. Csupa személyes, gyűrött holmi... No meg három fürt banán. Banán - akad össze a szeme a tiszt úrnak. Három fürt! Megvan ez két kiló is! Kétezer a fizetésem, egy kiló banán meg kétszázhúsz forint. Már, ha kapni. Szökőévenként.
Kerreg az agya, mint előbb a cipzár. A szocialista embertípus csak álmodik déligyümölcsről. Narancs, ha nagy néha van is, karácsonyi ajándék, amibe gyufát nyomva, arra cérnát hurkolva felakasztjuk a karácsonyfára - ezzel pár napra megoldott az extra légfrissítés is.
A tiszt úr kezébe veszi az egyik banánfürtöt, oly óvatosan bánik vele, mint egy fészkéből kiesett madárfiókával. Kicsit puhácska - gondolja -, pöttyösödik a héja, de még menthető. Talán most a legédesebb, hogy örülnének neki otthon a lurkók!
Visszateszi, kiemeli a másik fürtöt. Lassan, mint a koronázási ékszereket. Legutóbb tavaly karácsony előtt, protekciósan jutottam banánhoz - ábrándozik tovább. A belvárosi, ismerős zöldséges üzent, rohanjak, tud adni kilónyit. De mukkot se a helyszínen, csendben, pult alól lesz, papírstanicliben csúsztatja oda, nehogy a többi vevő megskalpoljon mindkettőnket. Nagyokat nyelve, az illatát élvezve néztük, ahogy otthon a gyerekeink lakmározták.
Visszarakja, óvatosan, nehogy a málladozó szmötyi összekenje a női holmit, és mintha folytatná az áruvizsgálatot, felemeli a harmadik adagot is. Micsoda kivételes munkahely: banánt érinthetek! Talán sandít is kissé a hölgyre, mit mondanak a szemei, vajon felgyorsítaná-e az ügymenetet azzal, hogy letör két szem banánt és felajánlja: vigye haza tiszt úr a gyerekeinek - ha vannak. Ha nincsenek, akkor egészségére kívánom!
De nem. Az utas szoborként, rezzenetlenül áll. A tiszt úr forgatja, tapogatja, már-már simogatja a túlérett gyümölcsöt, s - te jó ég! - a banán keményedik! Nofene - hökken meg, de ahol merevedik, ott egyre alaposabban, szorgalmasabban, koncentráltabban simogatja.
Összeakad a tekintetük: hölgyem, van valami ebben a banánban?
Teljes K.O. Irány az iroda, jegyzőkönyv-felvétel. A banánt megpreparálták, a húsuk helyére aranyat - nyakláncot, medált, gyűrűket bőségesen tömködtek. Még a túlérést is kivárták, hogy a banánhéj kissé gusztustalanná töppedésével elérjék, lehetőleg az érintésétől is elundorodjék, aki rá néz.
Szép felderítési összeg lett belőle. Távozáskor az utas csak annyit mond: gondolt ő rá, de még mennyire, hogy megkínálja a tiszt urat, már, ha pontosan tudta volna, melyik banánban van, és melyikben nincs arany. Ám jelölés híján, mint sokan mások - ő is elcsúszott azon a bizonyos banánhéjon...
