Van egy szőlőlugasom. Idestova nyolc éves, annak idején a pusztulásból hoztam vissza az életbe. Konokul, kitartóan dolgoztam rajta, aztán kiderült, mind nemesített, minőségi fajta. Minden évben több volt az elvárás, de nagyobb lett a tapasztalat is, már van mire alapozni. Örömöt okoz a vele való bíbelődés. Az évek során a lugasról lemetszettem a terjengős, terméketlen szálakat, alakítgatom, formálgatom, merre fusson, lecsippentem a fertőzött leveleket, kitartóan helyére igazítok egy-egy elkószálni készülő vesszőt. Gyönyörködve nézem, ahogy szépen termőre fordul. Kísérleteztem, gondoztam, ápoltam, ez most gyümölcsözni látszik. Bőséges, ízletes, változatos, gazdag terméssel lep meg évről-évre. Büszke vagyok rá és elégedett. Sok munka van benne, de azt végül is nem lehet megspórolni.
Munka végeztével egymagam, de barátaimmal is gyakran megpihenünk alatta, kicseréljük tapasztalatainkat kinek, hogy terem – vagy termett a lugasa? Egészségesek-e az ültetvény vesszői, hajtásai, termése, megtámadták-e kártevők, hogyan védekezett ellenük, hagyta ebek harmincadjára, vagy első felindulásában dühödten kivágta a tőkéket. Nem mindenben egyezünk. Akadékoskodnak, téríteni próbálnak. Meghallgatom őket, pontosan úgy, mint az előző ültetvény idején. Beszélgetés közben kínálom őket, szőlővel, frissen préselt must-nektárral majd a hét éves óborral. Mintha az is megédesedett volna a hordóban.
Üldögélünk a lugas alatt, a rozsdásodó, összepöndörödő levelek önzetlenül utat engednek a bágyadt napsugárnak, hogy az utolsó erejével is édesítse, érlelje a termést. Bámuljuk a fejünk fölé omló tömör, súlyos fürtöket, az asztalra a legszebbeket tettem. Kóstolgatjuk, ízlelgetjük. Nem mindenkit próbálok meggyőzni, akinek nem ízlik. Van, aki úgy eszi, mintha éretlen kökény lenne, vagy férges vackor. Van, aki két pofára habzsolja, mégis hőbörögve szapulja. Van, aki kárörömmel fedez fel a fürtön egy kihasadt, penészedésnek indult szőlőszemet. Pedig édes, mint a méz, roppanós, lédús – exportra is bátran ajánlanám. Néhányan hallgatagon csipegetünk. Persze, nincs olyan ültetvény, amin ne lehetne még javítani, tudom én azt magamtól is.
Dolgomat végezni pár percre befordulok a házba, majd visszatérve döbbenten tapasztalom, hogy míg félre néztem, egyik-másik vendég kilopkodta a gyümölcs javát. Szidja, de lopkodja. Ami neki ízlik a kínálatból, azt eszi, viszi, s tüzeli szomszédját, tömje már meg ő is a zsebét, ha már a gazda nem ellenzi. Na, ez már kevésbé tetszik, de hagyom – fontosabb a barátság, mint néhány fürt, esetleg néhány puttony szőlő.
Öregszem. S velem öregszik – remélem – az én szőlőlugasom. Jövő tavaszra újra gondozásba veszem, békességben, nap, mint nap teszek érte valamit, hogy ismét bőséges, finom termést neveljen. Győzöm talán még erővel.
Az ellenkezők meg? Úgy vagyok vele, ha tehenészetem lenne, akkor azt mondanák, ha elpusztul egy marhájuk, hogy dögöljön meg az én tehenem is. Így meg, hogy szőlőlugasom van, csak legyintek. Savanyú a szőlő barátom...
