Bécs, Naschmarkt, büfé sor.
A hömpölygő tömegben ráröppenünk arra a négy székre, ami szerencsére az orrunk előtt üresedik meg – nem ér rá kihűlni utánuk. Az italos hozza a sörünket, mi még tanakodva fészkelődünk a vágyott spéci borjú bécsi vagy egyéb nasiságok csábításában.
A fess, kazah szemvágású porondmesternek – ahogy később kivesszük -, mindössze annyi a dolga, hogy fel-alá járkálva mosolyog, hallgatózik, melyik asztaltársaság milyen nyelven beszél, hogy lehetőleg azon nyelvű felszolgálót penderítse hozzájuk szélsebesen.
Meghallván magyar szavunkat, széles vigyorral odaperdül, és üdvözült mosollyal próbál a kedvünkben járni:
- Áhh, mádzsár!
Majd ujjait egyenként kinyitogatva büszkén rikkantja:
- Jo-na-pót! Szeret-lek! Bazmeg!
Sok honfitársunk járhat ezen a piacon!
