Újabb pillantás az orvosi rendelőbe.
Lajos bácsi betöltötte a hetvenkettedik életévét. Korához képest jó állapotban van. Korához képest. Itt-ott egy kis kopás, nyilallás, derékfájás, magas vérnyomás, de krónikus betegsége –hál’ Istennek – nincs, és a járványok is kerülik. Lajos bácsi – joggal – vigyáz is magára, annak ellenére, hogy tünetei nincsenek, rendszeres látogatója háziorvosának.
Legutóbb, szokatlanul egy nagy pakkal érkezik a rendelőbe, amiben belépéskor könyökig van a karja. Lehuppan a székre, majd foghíjas mosollyal így szól:
- Na, majd most meglátjuk, mennyi időt törődnek itt velem!
Hirtelen a kijelentés nem értelmezhető, de nem is látszik fontosnak.
- Hogy van a lába Lajos bácsi? – kérdezi szívélyesen a doktornő.
- Megvan doktornő, mind a kettő! – vicceskedik az. – Csak a nyakam ropog reggelente, meg tán a vérnyomásom rendetlenkedik.
- Na megmérjük, gyűrjük csak fel szépen azt az inget.
- Meg aztán, tudja, itthon volt a fiam – tudja, kint dolgozik Németországban, aztán hazajött szabadságra, és azt mesélte, hogy…
- Még feljebb azt az ingujjat Lajos bácsi, úgy, köszönöm.
- Húzom, húzom aranyom. Szóval azt mesélte, hogy…
A vérnyomásmérő hörögve felfuvalkodik, majd egyenletes sípolások közepette, csipogva végzi a dolgát….
- Vinné ő ki az unokámat is, akadna ott neki is munka, de ezek a mai fiatalok…
- Minden rendben Lajos bácsi. Gyógyszere van még?
- Van, van drága doktornő, szerencse, mert olyan drága, meg nagy a sorban állás, nem foglalkoznak a patikában a vevővel, csak kihajítják elé a dobozokat, aztán rausz, mehetsz is kifelé…
- Valami panasz Lajos bácsi? Segíthetek még valamit? – próbálja faggatni az orvos az öreget.
- Nem elég ez? – méltatlankodik amaz, majd látván a doktornő szinte elbocsátó tekintetét, diadalmasan benyúl a pakkjába, előhúz egy stopperórát és lenyomja a gombját.
- Na. Pontosan hét perc ötvennyolc másodpercet voltam bent. És majd egy órát várakoztam. Csak azt tudnám, mit csináltak az előttem lévővel, aki húsz percet töltött bent? Pedig mennyivel fiatalabb volt, mint én. – Majd összefogja a szatyor két fülét és zsémbesen kisétál.
Ha nem lenne orvosi titoktartás, még utána lehetne szólni: Lajos bácsi, az előző beteg daganatos, a végbele az oldalán kandikál ki, ami miatt súlyos depressziós. De így marad a csend, és fáradt mosoly a következő betegnek.
Lajos bácsi menetrendszerűen úgyis megjelenik a jövő hónapban is, és könnyen lehet, hogy megint percekben méri majd a „törődési időt”.
