Negyven éve egy zempléni kisvárosban érettségiztem – olyan fájdalmas ez a szám: negyven, mint egy biopszia érzéstelenítés nélkül. Negyven év… Elfogott a vágyódás, hogy találkozzam a régiekkel. Látom őket magam előtt, mindnek feszes a bőre és ártatlan az arca. Tudom, kit irigyeltem a legszebb köpenyéért (tinik, tudjátok mi az iskolaköpeny egyáltalán?), kinek a tízóraijába haraptam hatalmasat a szünetben, kinek a háta mögé bújtam történelem órán, ki nyögte be az énekórán, hogy Kodály – Kotkodály… Na, lett is nemulass!
És mivel oly sűrűn nem kényeztettük el magunkat az érettségi találkozóval, megfogadtam, hogy na, majd én! Na, majd most! Én aztán összeszedem a kis csapatot, kétszáznegyven kilométerre a tett színhelyétől, tán utoljára, mielőtt járókeretre (és bilire) szorulnánk.
De ahogy 1971 őszén összefújt bennünket a szél a környező településekről, ugyanúgy szét is szórt 1975 tavasza kisebb-nagyobb hazai városokba, Budapestre, sőt, külföldre is.
Időt, pénzt nem kímélve vontam be a keresésbe iskolát, önkormányzatot, rendőrséget, postát – ami intézmény csak szóba jöhet az ügyben. Az ügyintézők meglepő izgalommal és jóindulattal segítettek – persze egy jól begyakorolt, hatásos bevezető után -, egyikük még azt is mondta: én ugyan nem ismerem, az illetőt, de hívjon vissza holnap, már bent lesz a Rózsika, ő mindenkiről mindent tud a faluban, biztos nyomra vezeti.” Így is lett. Általa három embert „kaszáltam be” a rendezvényre. (Bár ez a kasza itt most gyanús lehet – mindjárt rájönnek, miért.) Hálálkodtam is rendesen „Rózsikának”, miután a sokadik hivatali ügyintéző is készséggel segített, hogy bizonyosan iszunk egyet a találkozón mindazok egészségére, akik segítettek összeterelni a negyven éve szétszéledt nyáj megmaradt részét. Mi a jó ég van? Predesztinációm ellenére mindenütt angyalok, de legalábbis érző emberek dolgoznak? Fölösleges minden előítélet, minden prekoncepció? Kezdtem elpirulni. Sikereimen felbuzdulva meg se álltam a következő önkormányzatig. És ekkor pattantam vissza a falról. De úgy, hogy még most is lilába játszik a homlokom. Következett „Pufajka” (nevezzük így), a nyüzüge falu, ahol elmagyarázták nekem, hol lakik a Jó Isten?
- Halló, halló, Iksz Ipszilon vagyok, egy igen szokatlan kérdésem lenne, előre is elnézést kérek, de kérem, várja ki a végét, és segítsen, legyen szíves. Ön, vagy irányítson valakihez, aki segíteni tud. Negyven éves érettségi találkozót szervezek, egy osztályba jártam egy Fazekas György nevű fiúval, aki akkor „Pufajkán”lakott. Ha nem is ő, de hátha jelenleg él ott valaki rokona vagy ismerőse…
- Egy pillanat, hölgyem! Ha keres valakit, akkor ezt a kérését írásban nyújtsa be a polgármester úrhoz, ő majd megítéli, hogy kiadja-e az illető elérhetőségét – feltéve, ha itt él azóta is.
- Írásban? De bocsánat, egyelőre azt se tudom, hogy valóban ott lakik-e, feltehetően nem, épp csak ezt akarom rövid úton kinyomozni.
- Igen, a beadványban meg kell indokolni a keresés okát is, célját, és majd az államigazgatási eljárásban foglalt határidőig írásban megkapja tőlünk a választ.
- Hölgyem, de hiszen az is lehet, hogy ott az irodában valakinek ismerős a név, Gyuri most egészen pontosan ötvennyolc éves, S-en, a KLG-ban érettségizett, talán él még a szülője, testvére, ismerőse, és biztos nagyon örülne, ha értesülne az érettségi találkozóról.
- Sajnálom, nem tehetek semmit, mi csak végrehajtjuk a jogszabályt.
- Az a törvény, hogy egy ilyen különleges esemény kapcsán csupa jóindulatból nem lehet utána nézni a népesség-nyilvántartásukban egy jól körülhatárolt, név, életkor szerint meghatározott személynek?
- Sajnálom, de ez a szabály. Gondolja csak végig, elég sarkítva mondom, de mi van, ha Ön távcsöves puskával várja ezt a Fazekas Györgyöt valahol?
- Távcsöves puskával? Te jó Isten! Na ide figyeljen hölgyem! Én harminc évet dolgoztam az államigazgatásban, én is kizárólag végrehajtója voltam a törvényeknek, de igen sokszor, ismétlem: igen sokszor becsuktam a szemem és megnyitottam a szívem, ha úgy ítéltem meg a helyzetet, hogy a jogszabálynak nem ártok, miközben az ügyfélnek segítek. És nem kaptam érte - köszönő szón kívül - semmit, csak azt a tudatot, hogy rendes embernek tisztességesen segítettem. Mi több, szerintem az a fél tucat önkormányzat sem sértett törvényt, akiket ugyanebben a témában mostanában megkerestem már, és ahol a titkárság, az anyakönyvi hivatal önként és dalolva, emberségesen előkeresett címeket, telefonszámokat, szomszédokat, hogy minél több embert el tudjak érni erre a különleges évfordulóra. Nagyon sajnálom, hogy az esélyt se adja meg, hogy örömet szerezzünk egy embernek, akivel egy osztályba jártunk. Lehet, hogy nem találnánk meg, de így az esély is elveszik. Mindenesetre köszönöm, hogy szóba állt velem, részemről nincs gond, csak csodálkozom. Köszönöm szépen, minden jót kívánok.
- Viszonthallásra!
Hát ez volt a hivatalos ügymenet. Szédelegve kóvályogtam még egy darabig a beszélgetés után.
Gyurika, nem adom fel! Ne aggódj, kerestem másik vonalat „Pufajkán” (mert nem érünk rá, május 30-án osztálytali a Spaten sörözőben) akik csípőből, nagyon kedvesen azt a tanácsot adták: miért nem tetszik felhívni az önkormányzatot, ők egy perc alatt utána tudnak nézni. Elmeséltem, mit végeztem az önkormányzatnál. Az én telefonköltségemre. Ennyit megér nekem a sztori. Csodálkoztak és nevettek. Nem mondom meg, kiről van szó, nehogy „törvénysértésért” megtalálják őket. Pár napot kértek a kiderítésre. Csupán szívességből. Pénteken hívnom kell a forrást, hátha előkerülsz, Gyurika (most már inkább Gyuri bácsi), te rosszcsont!
Egy távcsöves puska beszerzését fontolgatom, de ne aggódj, Gyurika, nem te leszel a célpont!
