Szerelem volt, pénz meg nem.
De mivel a szociális temetés ellenében szociális esküvő nem létezik, nevezzük csak cool-an minimál stílnek egyik igen távoli ismerős, fiatal párocska házassági szertartását, melyen legalább – a kereszténydemokrata elvárások szerint – családjogilag hitelesítették nászukat. Az előkészületek során fogukat szívva, kényszeredetten farigcsálták egyre karcsúbbra a költségeket, azaz cirka két igenre, a gyűrűk felhúzására, és az első hitvesi csókra való felszólításnak való megfelelésre. (Rákérdeztek, ez nem járt plusz költséggel.) No, meg összesen négy aláírásra az anyakönyvben. Mert csak szerelmesek voltak, nem gazdagok.
A ravasz, minden hájjal megkent esküvőszervező azonban még a legáhítatosabb pillanatban is résen volt.
Javában folyik a szertartás, amikor odalép a menyasszonyhoz, és a fülébe súg. Ugyebár ezt diszkréten elvégezni jelen körülmények között lehetetlen. Az ara alig észrevehetően nemet int a fejével.
Vérmérséklettől, humortól, függően indulhat a találgatás a csekély számú násznép körében, mi lehet az a halaszthatatlan, amit a szervezés során nem tudtak megbeszélni? Tán tűz ütött ki, de a menyasszony nem hajlandó menekülni?
Sosem fogják kitalálni, így hát nem is csigázom a kedélyeket.
- A gyertyatartó – ha már véletlenül fent maradt az asztalon – nem akarják mégis, hogy meggyújtsam a gyertyát, kétezer forint költségért?
