Pihen az Úr felleg-trónján hat nap buzgólkodás után.
„Járok egyet, hadd lám, hogy állnak a dolgok
e végtelen planétán!”
A Tejúton halad, Göncölszekéren döcög az égi ösvényen,
igazít néhány csillagképen, fontolgatja, latolgatja,
mi módon is javíthatna ezen a fenséges égen,
a jóra való (teremtett) emberiségen?
Méricskéli a bolygókat, fürkészi a hideg Holdat,
gyűrűjéről felismeri Saturnust,
s csak integet Plútónak.
Megakad a szeme egy színes glóbuszon,
„mi gazdag talaj ez itt szabadon!
Ne maradjon parlagon, hamarjába’
fát ültetek e termékeny földlabdába.”
Gondolatát tett követi, iszákjából vesz magot,
s elteszi a porhanyós földbe,
megöntözve, alaposan dögönyözve,
a leendő fa termését megáldva, azt a népnek felajánlva,
a további törődést rájuk ruházza.
„Legyen ez az Isten fája – szól -, az emberek javára”.
S mint, ki jól végezte dolgát, hazamén.
Meg is feledkezik róla,
ám pár évezred múlva fejéhez kap: „Hóha!
hadd látom, az emberiség mire ment a tudománnyal,
ésszel, szívvel szeretettel,
az elplántált isteni adománnyal?”
Visszatér a helyre, s mit lát: Irdatlan fát, égig érőt,
korhadó félben lévőt, kiszikkadtat, halálhörgőt,
melynek odvaiban mohó paraziták
szívják a bőséges eleség maradékát,
a kopott lomb árnyékában elfajzott, fertelmes lények,
rest léhűtők heverésznek,
hatalomtól gőgös, veszett ámokfutók,
hitet, békét kigúnyolók, hamis, álnok kufárok kínálnak
mámorból szőtt silány takarót.
Odébb kapzsi méltatlanok
egymást tépve zabálják a manna rothadt hulladékát...
Lelküket rég öt garasért eladták, nem hallják, nem bánják,
hogy sajog, törik minden ág,
bamba képpel majmolják a hamis, Mammon prófétát.
Haragra lobban az Úr, látva, hogy szándéka mindhiába.
Isten fája végét járja.
Úgy tűnik, megveszett a nép, mérhetetlen jó dolgába’.
Dühében a fejéről koronáját lekapja,
s teljes erejéből földhöz csapja…
„Nesztek, gyávák, félnótások, önző, irigy, buta bábok,
kaptok egy kis időt, hogy sorsotokat újra gondoljátok!”
A királyi fejdísz óriási robbanással,
szakad szerte, ripityára, szilánkjai szétszóródnak a világra…
Hazatér, magába roskad az Úr.
Csak ül, és maga elé bámul:
vajon ki, mikor, mit, tett rosszul?
Harmadik nap hajnalán új erőre lel,
úgy határoz, nem adja fel: a Föld, s az ember,
még egy esélyt, hit, remény, szeretetet megérdemel.
Koronája szétszóródott szilánkjait felkutatja,
Összeszedi, gondosan összeragasztja,
a fejére óvatosan visszarakja,
békességes, új utat kínál a világnak -
ha a nép is úgy akarja.
