Tobozban születtem, utaztam a szélben,
Bölcsőre leltem anyaföld méhében.
Élni akartam, hát gyökeret vertem,
Szikkadt földből a fejem kiemeltem.
Fel, ki a fényre, mosdató esőre,
Éltető, babusgató napsütésre.
Szomjaztam, féltem, télen dideregtem,
Néhány évbe telt, mire felserdültem.
Magam erejéből termetessé nőttem.
Sokan azt suttogták, szemrevaló lettem.
Feszes minden ágam, örökzöld a ruhám,
Szerény büszkeséggel viseltem a formám.
Védelmet nyújtottam mókusnak, madárnak,
Árnyat a páfránynak, mohának, gombának.
Emberek mustráltak, körbe tapogattak,
Végül egy fejszével ádázul kivágtak.
Városba cipeltek, piacra kerültem,
Sorstársaim között magamat kellettem.
Karcsú testem fölött gyorsan megalkudtak,
Fizettek, s újra összeszorongattak.
Pár nap unatkoztam egy rideg erkélyen,
Bokáig állva egy vízzel telt edényben.
Váratlan vonszoltak egy túlfűtött szobába,
Belefaragtak egy rozsdás vas csizmába.
Felékesítettek csillogó díszekkel,
Mézeskaláccsal, számos édességgel,
Percig se restellem, tetszett a sok kellék,
S a dicséret, akár, ha menyasszony lennék.
Ünnepeltek. Aztán elcsitult az ének,
Ágaimon hirtelen kihunytak a fények.
Köröttem, mint hajdan, madár nem repdes,
Megtudtam, milyen az éj, amikor csendes.
Elfáradtam. Kiszikkadt minden gallyam,
Fel se tűnt senkinek, mikor szomjan haltam.
Gorombán szedték le ékes viseltemet,
Összes tűlevelem száraz könnyként pergett.
Ami eztán történt, jobb, ha nem is mondom.
Meztelen végeztetett be a sorsom.
Apróra zúzták minden porcikámat,
Martaléka lettem egy pokoli kazánnak.
Csillag lesz a fejfám, hamvam földbe ásva,
Megbékélek mégis, hisz nem éltem hiába.
Sorsom, küldetésem rendben be lett járva,
Örömöt, melegséget vittem egy családba!
Szigorú az élet földi kiváltsága:
Születünk, felnövünk, s jutunk túlvilágra.
Ám a körforgásnak részese maradunk,
Ha van utódunk, táplálandó magunk!
