Egy bódult nyári estelen,
Átsétáltam csendesen,
Át, Sátoraljaújhelyen.
Mi számomra hajdan a sztráda,
Most arasznyi, repedezett járda,
Mély hasadékok a flaszteron,
Mint tucatnyi ránc az arcomon,
Csak a madárhad sokadik generációja
Csőréből hangzik ugyanúgy az óda:
Pörölnek, csicsegnek konokon
Az összekapaszkodott dús lombokon.
Infúziót kapott a város főutcája,
Pedáns minden szem kőkockája,
Szívdobogásként kerepel rajta
Bőröndöm ebonit gurigája.
De a sétálók kerengése gyatra,
Pár tekintet szemlél csak gyanakodva,
Senki se érti, ki Kazinczyt bámulja.
S a híres erkélyt lesi andalogva,
Szeméből egy könnycseppet kilopva.
Valahogy kisebbek lettek a házak.
Ablakszemükben ott az elhagyatott bánat:
„Eladó vagyok”, tán épp téged várlak.
Hűtlenek lettünk, s nem maradt másunk,
Mint hogy Phoenix-ből is hazavágyunk.
Mi voltunk negyven éve a hely vére, lüktetése,
Hevesen vágtattunk az artériában,
Most ritkán visszaszállunk, és félig bénán,
Oxigénszegényen vánszorgunk felfelé a vénán.
Egy nesztelen vasárnap reggelén,
- Épp imát mormolnak a szentmisén -,
Élménnyel telve ifjúságom színhelyén,
Tétován lépdelek tőlem – felém.
Mint pohár alján a pezsgőmaradék,
Elillant belőlem is már a buborék.
Megtettem, amit kívánt az alkalom.
Nosztalgiázom, de érzem, és hagyom,
Hogy átsétáljon rajtam a városom.
2015. június 1.
