A szó elszáll, az írás szárnyakat ad!

Egy alsópáhoki baráti társaság - családok pár tucatnyi létszámmal - rendszeres összejárogatása művészetté teljesedett. Kezdetben csak saját szórakozásukra dalárdáztak jó féle nyakolajok fogyasztása csúcsán, mígnem 1999-ben – falunap közeledvén -, úgy gondolták, egy csokornyi népdal előadásával színpadra állnak. A tizenöt hölgy szereplése olyan sikert aratott, hogy hamarosan hivatalossá tették: létrehozták a Családi Klub Egyesületet, melynek keretében könnyebb az ügyek intézése. Akivel most beszélgetünk, a kórus oszlopos tagja, kolléganőnk, a Hévízi Gyógyház recepciósa, Horváth Veronika közalkalmazott.

-          Az első versenyünk 2004-ben volt Gellénházán – mondja Veronika -, ahová Bodzavirág népdalkörként neveztünk, és meglepetésünkre mindjárt ezüst minősítést értünk el. Innentől kezdve ott voltunk minden jeles népdalversenyen vagy fesztiválon, és rendszerint a legmagasabb díjakkal vagy különdíjakkal távoztunk. Kétszeres Arany Páva díjasok vagyunk, tavaly – az egyesület és a helyi önkormányzat segítségével – „De szépen szól…” címmel CD-t készítettünk, többször szerepeltünk rádióban.

-          Ez fantasztikus eredmény, de mi van a háttérben: család, munkahely – például a férjek nem féltékenyek az asszonyokra vagy a sikereikre?

Anyaközelben

-          A férjek nagyon büszkék, aki tud, elkísér bennünket fellépésekre, hiszen, ahogy mondtam, ez egy egyébként is összetartozó baráti kör. A heti kétszer két óra felkészülést is úgy tartjuk, hogy se a munkahelyeket, se a családok működését ne akadályozza. Személy szerint én 2002 óta dolgozom az üdülőben, eleinte felszolgáló voltam, később egy térd-, majd gerincműtét miatt a recepcióra kerültem. Ha minden kötél szakad, a fellépés érdekében vezetői engedéllyel és a kolléganőim jóindulatával cserélünk szolgálatot. Két serdülő gyerekem, Dominika és Bence pedig már nem igényli annyira a dajkálást, s ha éppen nincs kedvük velünk tartani, akkor a szüleim, akikkel együtt lakunk, ellátják őket, vigyáznak rájuk.

-          Édesanyja, aki mellesleg huszonhárom éve szakácsnő az üdülőben, és nem mellesleg olyan prószát tud készíteni, hogy az embernek évek múlva is összefut szájában a nyál… Tényleg, milyen volt, amikor együtt kellett dolgozniuk az étteremben?

-          Hááát, mivel mindketten elég heves vérmérsékletűek vagyunk, a feszített tempóban előfordultak összecsattanások. Anyu – anyajogon – olyanokért is rám szólt, amiért másra nem. De nem tudok rá haragudni, sokat dolgozik, nagyon erős, teherbíró asszony és jó anya. Most is biciklivel jár be dolgozni, csak ha nagyon mostoha az idő, vagy egyszerre végzünk, akkor viszem autóval. De azért jobb így, hogy legalább pár tíz méter távolságra vagyunk egymástól a munkahelyen.

-          Vissza az énekhez: mi a titka a sikerüknek?

Szerencsekorty

-          Többek között talán a jelszavunk is, amit minden fellépésünk alkalmával elmondunk: mi nem azért vagyunk együtt, hogy énekelhessünk, hanem azért énekelünk, mert szeretünk együtt lenni! A zsűri szerint az eredetiség, a természetes hangzásvilág, szerintünk a repertoár is, ami egyébként részben a kiírástól függ, de általában zalai, somogyi, erdélyi vagy felvidéki népdalokat viszünk. Négy-hat dalban, tíz-tizenöt percben kell megmutatni a technikai, érzelmi és empatikus képességünket – versenyhelyzetben. Itt van óriási szerepe a szakmai vezetőnknek, Tányéros Józsefné Csillának, és menedzserünknek, egyben lelki motorunknak Füle Jánosné Hajninak. Ők egyébként énekes társak és szólisták is egyben. Nagyon nehéz, de szeretjük, imádjuk az adrenalintól hemzsegő felfokozott állapotot.

-          Technikát említett. Önök képzett, tanult énekesek?

-          Á, dehogy! Többnyire még kottát sem tudunk olvasni – legalábbis szabályosan -, hangzás után tanulunk. Hallgatunk a szakmai vezetőre, és addig gyakorlunk, amíg azt nem mondja: kész, most jó! Bevallom, van védőitalunk is: fellépés előtt egy kupica mézes pálinka!  Nem több, egy gyűszűnyi, de már szinte szerencsekorty!

-          Tartalomhoz a forma: szépek is a színpadon?

 Madeirában

-          Naná, elvégre nők vagyunk! Van saját fodrászunk, s a fellépés napja sminkkel, frizurával, vasalással, manikűrrel telik! Mivel Alsópáhoknak nincs népviselete, az első egyöntetű fellépő ruhánk mintáját egy igen régi helybéli fényképről vettük, amolyan menyasszonyi ruha féle. Fehér, madeirás szoknya - alsókkal természetesen – köténnyel és vállkendővel. Később csináltattunk színeset is hasonló összeállításban. De bármilyen hiú is a társaság, a hatást tartjuk a legfontosabbnak. Egy rádiószereplésünk után egy idős házaspártól kaptunk levelet, amelyben azt kérték, hogy négy éves unokájuk születésnapjára küldjünk egy CD-t utánvéttel. Általunk akarják megszerettetni vele a népdalt. Természetesen küldtünk egyet nekik ajándékba. Hát mi ez, ha nem a legnagyobb siker, minősítés és díj, amit valaha elérhetünk?

     Grafittal a valóság és misztikum mezsgyéjén

Azonos hivatás, különböző alkat. Ugyanaz a hobbi, eltérő stílus. A Rendszerfejlesztő Központban – mi több: egy irodában dolgoznak. Mindketten ceruzával, de saját látásmóddal és elvekkel alkotnak – ezek azok a fő szempontok, amik távozóban összegződtek bennem, miután a soros két ifjú alkotóval, és kiállított grafikáikkal megismerkedtem. Május közepéig Tóth Attila hadnagy, fogalmazó, és Takács Péter törzszászlós, főszemlészé volt a Mátyás utcai éttermi „tace pao.”  Attila tizenhat, Péter tizenegy éve pénzügyőr.

-          Attila az önéletrajzában azt mondja, kell valami ihlet, hogy rajzolni kezdjen. Mi szolgálhat ihletül?

-          Hazafelé menet az égen egy felhőcsoport furcsa alakja, automatikus firkálgatás, amiről egy pillanatban úgy érzem, érdemes továbbgondolni, egy motívum az interneten, egy arc, vagy egy lelkiállapot. Régebben verset is írogattam, ahhoz is készültek rajzok. Ihletben nincsenek határok!

-          Atilla maga a Rodin-i minta, messziről látszik, hogy testépítő, míg Péter kifejezetten kamaszos külsejű, pedig egy nyolc éves kislány apukája. Hogy kerül a csizma az asztalra? Azt akartam kérdezni: mindkettejük művei alapján – emberekről és állatokról lévén szó -, felmerül a kérdés, mennyire vannak tisztában az anatómiával? Már amennyi a testábrázoláshoz szükséges!

T. Attila: Szabadidőmben sportolok, többek között közel húsz éve testépítéssel foglalkozom, így az anatómia nem áll távol tőlem. Mindig is vonzott az emberi test és a mozdulatok megrajzolása, amibe kicsit beleviszem a fantáziát is.

T. Péter: Mivel én képek alapján rajzolok, nincs szükségem az anatómiai ismeretekre.  Amikor kézbe veszem a ceruzát, igyekszem eredethűen visszaadni, amit látok. Falun nőttem fel, kertészeti technikumba jártam, mindig is a növények és állatok érdekeltek, talán innen ered, hogy többnyire állatokat rajzolok.

- Technikai különbség is felfedezhető a munkáik között!

T. Attila: Én több rétegben dolgozom, alkalmazom az árnyékolás és a tónusok hatásait. Radírozok, újra felviszem a grafitot, maszatolok, előfordul, hogy az ujjammal satírozok át egy felületet. És különféle keménységű, és tompa, vagy hegyesre faragott ceruzákat használok.

T. Péter: Igen, a grafit minősége számít. Én viszont nem radírozok, a rajzon a világos tónusú részeket kihagyom, így a fehéret maga a papír adja, ezért éles határvonalaim vannak. Számomra a figura a lényeg, körvonalakkal, határozott formákkal.

- A kiállított, egy-egy merészebb alkotásnál mindkettejükből kinéztem akár fantasy-figurákat is. Nagyon merész gondolat?

T. Attila: Esetemben nem. Szívesen játszadozom a valóság és a misztikum mezsgyéjén, ha az a bizonyos ihlet erre inspirál. Terveim között szerepel például egy mitológiai sorozat elkészítése.

T. Péter: Kifejezetten fantasy rajongó vagyok – ami a filmeket vagy olvasmányokat illeti – a rajz terén viszont egyáltalán nem érdekel ez a világ. Valami, valahol megtetszik, és úgy érzem meg kell rajzolnom élethűen. Egy éve viszont elkezdtem kísérletezni az air brush technikával, ami festéknek szórópisztollyal való felvitelét jelenti. Nem tudok róla, hogy tanítják ezt a módszert, így apránként, saját magamnak kell kitapasztalni. Az elkészítési idő hosszadalmas, az eszközök költségesek, és a festék oldószereinek gőzei miatt egy kicsit veszélyes is, de nem adom fel.

- Ajándékoznak a munkáikból?

T. Attila: „Az álom védőszentje” című munkámat a barátnőmnek készítettem, és édesanyámat is megleptem már néhány rajzzal.

T. Péter: Igen, sokat készítettem már ajándékba, főleg családtagoknak, és egy lovas rajzot egyik barátom Amerikába is magával vitte.

- Mit gondolnak az utcai rajzolókról?

T. Attila: Tetszik, de – annak ellenére, hogy fényképről bárkit lerajzolok -, nem mernék kiülni portrét rajzolni. Az ő technikájuk más, és talán a felkészültségük, gyakorlatuk is nagyobb.

T. Péter: Irigylem őket! Szerintem borzasztó nagy technikai tudással kell rendelkezni ahhoz, hogy helyben, változó arcú modellről hiteles képet tudjanak rajzolni. Nekem egy arc megrajzolása is kínszenvedés, ezért nem is próbálkozom, maradok kedvtelésből a másolásnál.

- Milyen volt a megnyitó ünnepség?

T. Attila: Újdonság, mert nem volt még részem ilyenben. Visszhang volt, és jólesnek a pozitív visszajelzések.

T. Péter: Teljesen ismeretlen helyzet volt. A megnyitó ezúttal nem hatkor kezdődött, és mivel a munkaidő fél ötig tart, öt előtt öt perccel még izgultunk, megtisztel-e bennünket több ember, vagy csak néhányan leszünk. Húsz perccel később futottak be a kollégák, köszönjük nekik!

- Szülők, családtagok ott tördelték a kezüket?

T. Attila: Nyíregyháza környékéről származom, távol van ahhoz, hogy ideutazzanak. De gondolatban biztos itt voltak.

T. Péter: A zempléni hegyekben megbúvó Boldogkőváralján nőttem fel, szüleim sajnos már nem élnek, egy testvérem van, aki a távolság miatt nem lehetett jelen.

- Uraim, meg kell dorgálnom Önöket: amúgy „férfiasan” sivár az irodájuk fala, egyetlen saját munka sincs a láthatáron, csak egy kincstári repró! Nem szégyen ez kissé két ilyen tehetséges rajzolótól?

- Most már lesz – mosolyognak össze végre egyetértően – ha vége a kiállításnak, biztos felteszünk párat!

Harcképesen, önállóan, megingathatatlanul

A sorsát nem kerülheti el senki. Bár a beteljesedéshez kéznél kell lenni a szükséges tudásnak, elszántságnak, szakmai önéletrajznak, de álljon lesben a véletlen is, és főleg a tettek. Valamennyi említett tényező jelen volt Gyurcsánszkiné Illés Edina életében az elmúlt év tavaszán, amikor is felvételt nyert a Vám- és Pénzügyőrséghez, egészen pontosan a Vám- és Pénzügyőr Iskola tanulmányi- és képzés-szervezési osztályára. Régi álma vált valóra, ugyanis szülei – ma már nyugdíjasok –, hivatásos pénzügyőrök voltak a keleti végeken: Illés György zászlós és Illés Györgyné (született Orosz Klára) törzszászlós. Ők Csengersimáról, az uniós csatlakozás előkészületeinek során, az átszervezés előtt ötven százalékos munkaképesség csökkenéssel mentek megérdemelt pihenőre.

Kettő és fél pénzügyőr

-          Csinosak, szépek vagytok, makkegészségesnek tűntök – nem bántátok meg ezt a döntést? – fordulok az „öregekhez”.

-          Huszonöt év a placcon nem múlik el nyomtalanul, a szervezet kimerül. Mindkettőnk egészsége törékeny - még ha nem látszik is -, vigyáznunk kell arra, ami megmaradt – mondja György, aki sorkatonai kiképzés után Záhonyban lett útlevélkezelő, majd átszegődött a pénzügyőrséghez. Így ismerkedtek meg Klárával, aki már pénzügyőrként szolgált a határon. Szerelem, esküvő, majd költözés a csengersimai szolgálati lakásba, ami természetesen állomáshely változással is járt.

-          Jómagam nagyon ritkán voltam a placcon úgynevezett „talpas finánc” – veszi át a szót Klárika -, magyarul: mindig irodai munkát végeztem, de később a váltószolgálat engem is megviselt - mondja. Amikor ’simára kerültünk, én voltam az egyetlen szakképzett pénzügyőr nő a hivatalnál, sokszor szolgálaton kívül is riasztottak tolmácsolni, jegyzőkönyvezni, személyellenőrzést végezni. Kezdetben csak határsáv forgalom – nappali -, volt ugyan, de 1980-ban nemzetközivé nyilvánították Csengersimát, ettől kezdve sokszoros volt a munka, és én is váltószolgálatban dolgoztam. Nem volt ritkaság, hogy amikor Gyuri éjszakára ment, kézen fogta a kicsi gyerekeket, kibuszozott velük a határra én meg a szolgálat végeztével hazahoztam őket meséli.

-          Talán itt gyökerezik Edinának az a vágya, hogy pénzügyőr legyen. Te hogy emlékszel? – fordulok a „félpénzügyőrhöz”, ugyanis ő nem hivatásos, de közalkalmazottként is teljes értékű tagja a testületnek.

-          Pontos elhatározási idő nincs, de az megmaradt bennem, hogy édesanya nagyon csinos volt az egyenruhában, másrészt mindig mondta, imádja amit csinál, sosem volt ideges – vagy csak nem mutatta. Ilyennek láttam édesapát is, olyan békés, szép gyerekkorunk volt, hogy azóta is ebből táplálkozunk. Ráadásul sok családi- és gyerekrendezvény volt a hivatalban, pénzügyőr kirándulás, tábor, ahol jól éreztük magunkat. Rolandot, az öcsémet nem fogta meg a pénzügyőrködés, de én elhatároztam, hogy mindenképpen a szüleim nyomdokaiba lépek.

Ők azonban nem pártfogolták az ötletet. A körülmények, lehetőségek ugyan megváltoztak, de nem akarták kitenni lányukat a határszél szeszélyes és veszélyes munkájának.  Így hát Edina középiskola után elindult „diplomavadászatra”. Zongorán, fuvolán és furulyán játszik, így adott volt a tanítói ének-zene szak. Aztán fejlesztő pedagógusi, majd közoktatási vezetői képesítést szerzett és szakvizsgázott is. Németül és angolul beszél, „menet közben” pedig begyűjtött pár uniós oktatás-képzési tanúsítványt is. Budapestre költözött, 2006-ban férjhez, ment, párja, Tamás térképész. Lakást vásároltak, amit szépen felújítottak, berendeztek, de nem volt kerek a világ: Edina nem érezte jól magát a munkahelyén. Rákoskeresztúron tanított egy általános iskolában, és sokszor foglalkoztatta a pályamódosítás, amikor csengett a telefonja…

Iskolából - iskolába

-          Édesanya volt, kérdezte, mit szólnék egy testületi pályázathoz? Hogy mit? Azt hittem kiugrok a bőrömből! A testületi honlapon a VPI oktatási osztályára, főelőadói munkakörbe szólt a kiírás, és nekem minden szükséges végzettségem megvolt hozzá! Csak időből volt kevés, egészen pontosan huszonnégy óra. Legalább nem volt időm tétovázni: azonnal fogalmaztam, csatoltam, mellékeltem, csomagoltam, telefonáltam, és személyesen vittem be a pályázatot. Talán szerencse is, mert azon nyomban váltottunk néhány mondatot, a jelenlegi osztályvezetőmmel. Hamarosan behívtak felvételi elbeszélgetésre, melynek pozitív eredményéről az értesítést nem sokkal később megkaptam,  a folytatás látható. Édesanya megint segített…

-          Hát hogyne segítettem volna, mikor tudtam a megmásíthatatlan vágyadról, ráadásul sajgott a szívem, hogy nem valami jól érzed magad a pedagóguspályán – mondja Klárika, és a szemében a szeretet tükröződik.

Edina következetesen édesapát és édesanyát mond, gyakran szóba kerül a „sokoldalú” testvér, Roland, akinek saját kezűleg készített, arisztokratikus stílusú ebédlőasztalát nem győzöm csodálni. Egyébiránt ő idegenforgalmi területen dolgozik, de – az asztalos mesterségen kívül -neki is van még pár kenyérkereső foglalkozás a tarsolyában. Edina férje is munkamániás, ő is fellélegzett, hogy felesége végre megtalálta azt a munkát, amit kedvvel, örömmel végez. Szóval, valami egészen bensőséges, ragaszkodó családkép rajzolódik ki előttem, ahol minden, mindenki a helyén van. Érdekel is, hogy néz ki a csengeri ház (azért nem szülői ház, mert a gyerekek a csengersimai szolgálati lakásba születtek), amikor összegyűlik a família – mit csinálnak, mit főznek, hogyan töltenek együtt mondjuk egy hosszú hétvégét?

Kockapóker és kártya

-          Ilyenkor hosszas izgalom és kívánságműsor van – mondja Klárika. – Ahányan vagyunk, annyi félét szeretünk enni, még főzelék kategóriában is. De nem bánom. Akár két napot is eltöltök az előkészítéssel, hogy amikor együtt vagyunk, legfeljebb fél óra konyhaszolgálat legyen. Késő este, amikor mindenki elvonul a szobájába, még átnézem a másnapi menüt, megvan-e minden? Nem extrák az ételek, sütik, de finom háziasak, és van választék bőven. Kocsonya, borzaska, töltött káposzta, lapcsánka, tejszin kocka – mindenből annyi, hogy elvinni is tudjanak a gyerekek a hazaiból…

-          De mit csinálunk édesanya? – hangsúlyozza Edina, aztán meg is válaszolja saját kérdését: - játszunk! Kicsit „ügyiratozunk”, aztán naphosszat játszunk, beszélgetünk, nézelődünk, egyszerűen együtt vagyunk! Playstation, kockapóker, kártya – jöhet minden, ami társas, és amin jókat tudunk nevetni. Na jó, néha van egy kis ház körüli munka, de csak nagyon ritkán, mert a portát édesapa mániákusan rendben tartja. Visszatérve egy pillanatra a pesti hétköznapokra, ha elkottyantom magam telefonon, hogy „Tomi a jövő héten külföldre utazik”, akkor édesapa szó nélkül csomagol és utazik hozzám. És nagyon megsértődik, ha nem hegynyi vasalatlannal várom! Ablakot tisztít, függönyt mos, szerel és vasal – mindent a legnagyobb gondossággal és precizitással.

-          Egy pillanatra kanyarodjunk vissza a csengeri családi hétvégékre: milyen érzés, amikor felpakolnak, és a fiatalokkal kigördül az autó az udvarból? – kérdezem a szülőket.

-          Akkor két napig csak szótlanul kerülgetjük, vagy inkább kerüljük egymást – mondja Gyuri. – Én kimenekülök a kertbe, kamrába, Klári meg a házban tesz-vesz. Aztán helyrebillen a lelki egyensúlyunk, és minden rendben.

Szakma, jövő – szakmai jövő

-          Edina, mint szárnypróbálgató kolléganőt kérdezlek, hogy érzed magad az Iskolán?

-          Nagyon-nagyon jól, imádom a munkámat! Heten vagyunk az osztályon, nagyon be kell osztani egymás közt a teendőket, hajtós, soron kívüli feladatok is gyakran vannak, de mindig sikerül végrehajtani. Kicsit tartottam attól, hogy van-e megkülönböztetés egyenruhás és polgári alkalmazott között, de szerencsére jó tapasztalataim vannak – legalábbis emberileg. A jogszabályokat pedig nem változtathatjuk meg. Nagyon sokat jelent a varázsszó: köszönöm.  A parancsnok és az osztályvezető részéről is gyakran elhangzik, és ez elégedettséggel tölt el… Az pedig, hogy október 23-a alkalmából külön jutalmat kaptam, nagyon meglepett, és nem csak az örömömet hatványozza meg, hanem a szorgalmamat is.

-          Első pillanattól ment minden flottul?

-          Hogy flottul, azt nem mondom, de nagyon igyekeztem. Igen sok hasznát vettem a tanári előéletemnek – órarend készítésnél főleg -, témáról-témára előkerültek az elméleti tanulmányi ismereteim, és bevallom, eleinte ügykezelésből édesanya is súgott. 

-          Micsoda fordulat: Edina pedagógusból lett „pénzügyőr” – most már csak maradjunk ennél a megfogalmazásnál -, Klárika, te pénzügyőrből lettél pedagógus…

-          Igen, nyugdíjazásom óta óraadó tanárként tanítotok a Csengeri Ady Endre Gimnázium ötödik évfolyamában áruosztályozás és áruismeretet illetve vámjogot. Akkor bukkantam rá a VPI-pályázatra is, amikor szakmai fejlődés, nosztalgia és érdeklődés miatt a testület honlapját böngésztem.

-          Edina, milyen céljaid vannak, mit vársz magadtól a jövőben, és a szakmában?

-          Szeretnék megfelelni a munkahelyemen, saját igényeimnek és elvárásaimnak a hivatásban és a magánéletben egyaránt. Nagyon tisztelem és szeretem a szüleimet, a családomat, és végre megtaláltam a helyemet az életpályámon is. Szeretnék majd unokákat adni édesanyáéknak – de ehhez közelebb kell költözniük, hogy kellőképpen „elrontsák” majd őket. Tettekkel igazolni, hogy méltó vagyok a szüleim hivatásának folytatására. És valójában izgat az államigazgatási és jogi egyetem… Meglátjuk, hogy tudom beütemezni.

-          És ti mit vártok a lányotoktól édesanya, édesapa?

-          Már nincsenek elvárásaink, megbízunk az értékrendjükben. Úgy látjuk, sikerült elültetni mind a két gyerekünkben azt a tisztességet, becsületet, amire alapozva végigviszik az életüket, és ezt nem csak a szakmára, de a magánéletre is értem. Mind a ketten azt csinálják amihez kedvet éreznek, harcképesek, önállóak. Tudom, hogy Edinában milyen pozitív kép él a testületről, és ezt nem lehet megingatni. Amikor nyugállományba vonultunk, mind a ketten megkaptuk a „Testületért” érem arany és ezüst fokozatát, amit Csengersimán se azelőtt, se azóta senki, csak mi. Még ha voltak is buktatók a pályánkon, ez az elismerés önmagáért beszél. Remélem, hogy kellő muníció és erkölcsi háttér ahhoz, hogy büszkék legyünk önmagunkra és a nyomdokainkba lépő lányunkra!

Legkedvesebb relikviám

Nagy Csaba százados,

Humánpolitikai Osztályvezető

VP Nyugat-Dunántúli Regionális Parancsnoksága

Tizenhat éve vagyok pénzügyőr, a bucsui határvámhivatalnál kezdtem a szolgálatot. Négy évet dolgoztam – úgymond – a szakmában, 1998-tól a megyei – később regionális – parancsnokság humánpolitikai osztályán lépkedtem előre tiszthelyettesből tisztté, előadóból osztályvezetővé. Közben a Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen humánszervező, a Corvinuson vámigazgatás szervezői diplomát szereztem. Úgy érzem, mostanra megtaláltam a helyemet, hiszen lakóhelyemen, Szombathelyen dolgozom, két felnőtt - egyetemista és középiskolás - lányom van, és nagy örömmel végzem a hivatali feladatomat.

Tizenkét éve, amióta humánpolitikai szakterületen dolgozom, a szokottnál is szorosabb kapcsolatom van a terület nyugdíjas pénzügyőreivel. Bármikor szívesen látott vendégek a régión, és ők is meghívnak a saját rendezvényeikre, legyen az klubnap, kirándulás, vagy – mint legutóbb: télbúcsúztató disznóölés. Közülük – bár nem szeretnék rangsorolni, és ezzel bárkit is megbántani -,  Boros Lászlóval alakult ki igen szoros baráti kapcsolatom, amely az ő személyes gesztusaiban gyökerezik.       

Laci bácsi nem csak a régió, de szerintem az ország legidősebb pénzügyőre is, nyáron fogja tölteni a kilencvenhetedik esztendejét. Ehhez képest jó egészségnek örvend, bár már lassan mozog, nagy életkedve van, jó hangulata és optimista. Igazi egyenruhás ember, pedáns, figyelmes, tekintettel van másokra, figyelemmel kíséri a testület és a pénzügyőrök jelenlegi sorsát is. 1968-ban, a szombathelyi Vámhivatal parancsnokaként vonult nyugállományba, csak érdekességképp jegyzem meg, ekkor én két éves voltam! Sokat beszélgetünk, szinte az egész életrajzát tudom, persze azt is, hogy nagy bélyeggyűjtő. Jelenleg is tiszteletbeli elnöke a Bélyeggyűjtő Szövetség Szombathelyi városi körének.

Szenvedélyét ismerve, ezért is lepett meg, amikor legelőször, kis borítékkal a kezében beállított, és nekem ajándékozott egy szép sorozatot. A borítékot szinte rajzolt betűkkel címezte meg, feltüntetve rajta a blokk témáját, kibocsátásának időpontját, értékét, valamint azt, hogy kitől, kinek, mikor adja át. És ez a gesztus ettől kezdve csaknem minden találkozásnál megismétlődött. Eleinte csak elsüllyesztettem a fiók sarkába a kis csomagot, de minél többet beszélgettünk, és minél több bélyeget hagyományozott rám, annál inkább úgy éreztem, ez a dolog többet érdemel. Vettem hát egy albumot, és belerakosgattam az ajándékot. Amikor az első betelt, következett a másik album. Bár magam korábban nem vonzódtam a bélyeggyűjtéshez, nem is értek hozzá, ezekben az apró művészeti alkotásokban, ritkaságokban egyre inkább tudok gyönyörködni, és a történetüket is szívesen hallgatom Laci bácsitól, akit emberileg és szakmailag is őszintén tisztelek.

Még ma is látszik rajta az egyenruhásokra jellemző fegyelmezettség, tartás, ha belátogat a regionális parancsnokságra, olyan katonásan vigyázzba vágja magát a parancsnok előtt, ha találkoznak, hogy elképesztő. Igazi úriembert ismertem meg benne, és nagyon büszke vagyok, hogy kitüntet a figyelmével.

Pontosan nem tudom, de több százra tehető az ajándék bélyegeim száma. Ez is, és Laci bácsi barátsága is nagy ajándék számomra, ezúton is kívánok neki jó egészséget, örömteli nyugdíjas esztendőket! Neki köszönhetem ezt a tartalmas emléket, pénzügyőr hivatásom eddigi legkedvesebb relikviáját.

Old boy mese

Megint egy szokatlan, meghökkentő és megható tett: Újvári István nyugállományú pénzügyőr főhadnagy kollégánk tavaly júniusban, kilenc nap alatt körbemotorozta kis hazánkat, érintve több, mint két tucat hajdan volt, vagy jelenleg is működő határátkelőt. Hatvanadik születésnapja alkalmából lepte meg magát ezzel a zarándoklattal. Mi indította erre az elhatározásra? Azt nem mondhatjuk, hogy világéletében hobbija volt a motorozás, hiszen 2000-ben, ötvenkét évesen szerzett egyáltalán motoros jogosítványt, viszont egy átlagon felüli kategóriába tartozó Yamaha „piroskát” vásárolt mindjárt. Ha aggodalmas szülők lennénk, bizonyára nem mulasztanánk el megjegyezni: „legalább már meg tudja becsülni!”

Honvágy emléktúra

-          Eddig csak egy, maximum kétnapos kirándulásokat tettem – meséli István -, körbe a Balatonon, a Vértes mélyén, bejártam oda-vissza a budapesti hidakat, vagy éppen alkalmanként meglátogattam a barátokat. Többnyire egyedül, mert a feleségemnek a motorozást elég volt a megkóstolni. Viszont ő, és a felnőtt gyerekeink is mondogatták, miért nem megyek el valami hosszabb útra? Közelgett a kerek (tavaly augusztus – A szerző.) születésnapom, szerettem volna valamivel emlékezetessé tenni. Elővettem a térképet, s ahogy nézegettem, tervezgettem, a kör egyre nagyobb lett, egyszer csak bevillant: körbejárom az országot, meglátogatva annyi határátkelőt, amennyit csak útba tudok ejteni.

-          Aki huszonkét évig ki se mozdul a repülőtéri vámhivatalból – azelőtt hat évig a Keleti-Hegyeshalom útvonalon közlekedő nemzetközi gyorsokról -, attól bizony nemes és korszakos elképzelés. Nagyot tévedek, ha azt mondom: a „honvágy” szülte ezt az ötletet, azaz nem tudott egészen elszakadni a testülettől?

-          Nem is akarok elszakadni a testülettől, bár a kapcsolat sajátságos: nem feltétlenül a formális nyugdíjas alkalmak, sokkal inkább a személyek, események, egykori közeli kollégák ötletelése alapján jövünk össze, változó okkal, változó helyszínen. Mondhatom, Gyulától Hegyeshalomig vannak kedves kollégáim, tanfolyam- és katonatársaim, akik közül a tavalyi körút során is meglátogattam párat.

-          Hogyan tervezte meg az utat?

Négyrét hajtott GPS

-          Csak egészen vázlatosan. Nem volt előre foglalt szállásom, az étkezésből pedig nem csináltam nagy ügyet.  Folyadékot kellett sokat fogyasztani, mert rekkenő kánikulában utaztam, de valójában a szárazság szerencse is volt, összesen kétszer esett, akkor is éjszaka, tehát nem hátráltatott, nem tette veszélyessé, kényelmetlenné az utazást. Ruhaneműt annyit csomagoltam, ami a két oldalsó csomagtartóban elfért. Mindössze azt kalkuláltam ki, hogy naponta 250-300 kilométert tudok megtenni kényelmesen, azon a környéken kerestem fedelet, ahol ez kitelt. Nyakamba csíptettem a „GPS-emet” (műanyag bérlettokban egy kézzel skiccelt útvonalterv! A szerző), és nekivágtam. Nagymarostól az északi határszakaszon, végig a Zemplénen, Szatmáron, a délkeleti csücsökben, Gyulán örök barátomnál, Gulyás Jancsinál aludtam. Újabb jelentős állomás Mohács, majd Szentgotthárd, Hegyeshalom, Komárom és vissza Nagymarosra. Ahol tudtam pénzügyőr szálláson aludtam, ha nem, kis panzióban, alkalmi szálláson. Sok szépséget láttam, várakat, városokat, folyókat. Sokat fényképeztem, fényképezkedtem - ebből összeállítottam egy albumot - örök emlék marad!

-          Minden simán ment, nem hagyott cserben a „piroska”?

-          Egyszer valami zörgés zavart, de mint kiderült, csak az első sárhányó díszléce lazult meg. Hegyeshalomban viszont az akkumulátor adta fel véglegesen, úgy hogy két éjszakás kényszerszállással kellett terhelnem másik címeres cimborámat, Bodnár Karcsit, amíg végül sok szervezés és segítség után találtunk egy megfelelő aksit.

-          És ami az embereket illet? Egyedül kilenc napig, úttalan utakon, ismeretlen tájakon?

-          Nagyon óvatos voltam, utólag átgondolva ez szükséges is volt. Holdbéli tájakon, ahol csak a kerítésre dobott mosott ruha lengedezett, néptelen falvakon utaztam át, csak a kocsmákban, ahová vízért tértem be, üldögélt néhány ember. Megnéztek a bőr ruhámban, kijöttek utánam, megbámulták a motort, kérdezgettek, de leginkább a benzinkutasok érdeklődtek honnan jövök, hová tartok? Az is előfordult, hogy apró gyerekek szaladtak elém lakott területen, integetve, hogy állj meg, állj meg! Általában csak tájékozódás céljából álltam meg, ilyenkor az útba eső emberek tisztességgel, kedvesen útbaigazítottak.

-          És a kollégák?

-          Ők egy kicsit fenntartással fogadtak – nem is értem, miért? Elmondtam ki vagyok, mi szél hozott arrafelé, igazolásképpen közös ismerősöket igyekeztem keresni, de elég nagy tartózkodást éreztem. Mikor azt kértem, fényképezkedjünk le együtt, elzárkóztak – arról szó sem lehet! Talán valami beépített embert sejtettek a személyemben, vagy biztonsági próbát – fogalmam sincs, de aztán nem erőltettem a közeledést.

-          Ha előre értesítést kapnak, akkor bizonyára méltóbb fogadtatásban részesítik!

-          Na ez az, amit nem akartam! Bizonytalan volt, hogy egyáltalán mennyit tudok megvalósítani az útitervből, hogy mikor, hová érkezem és nem is szántam nagy ceremóniát ennek az ügynek! Jobb volt így szerényen, mint nagy felhajtással!

-          Összességében, utólag mit gondol: szép ajándék volt ez az utazás a születésnapja alkalmából?

Ahány halál – annyi feltámadás

-          Azóta is gyakran ott van a gondolataimban, úgy hogy feltétlenül. Igazi nomád élet volt, nappal kirándulótempóban motoroztam, gyönyörű tájakat jártam be, kilenc napig nem néztem tévét, nem olvastam újságot – valójában azt sem tudtam, milyen nap van! 

-          A térképen, amelyen bejelölte az útvonalat, van egy érdekes felirat: „az úton egyszer meg kell halni”. Ez mit jelent?

-          Ez egy tibeti mondás, valami olyasmit takar, hogy ha valaki elindul valahová, az úton vannak olyan „kis halálok”, amelyeket le kell győzni, túl kell élni. Ilyenek velem is történtek: nem ütöttem el senkit, pedig a veszély állandóan ott leselkedett, megúsztam defekt nélkül – legalábbis nem kietlen helyen ért az a bizonyos akkumulátor halál -, és mindjárt az első napon véletlenül a csomagtartón felejtettem a mobiltelefonomat, csak pár kilométer megtétele után jutott eszembe, hogy nincs a felső zsebemben. Szerencsém volt, nem esett le, nem hagytam el. Ezek mind próbakövek, az úttal együtt járó „kis halálok.” De nálam ahány halál volt, annyi feltámadás, azaz szerencsésen, épségben megjártam a zarándoklatot. Gyönyörű élmény volt, ajánlom magamnak, kedves barátaimnak, egykori kollégáimnak, és a Vám- és Pénzügyőrségnek!

Képzeletbeli tachográf adatok:

Indulás: 2008. június 19. Csömör - lakás

Érkezés 2008, június 27.

Utazó személyek száma: egy

Megtett kilométer: 2015

Fogyasztott benzin: 50,5 liter

Hőmérséklet: 33 Celsius

Motoron töltött órák száma: 60

Születésnapok száma: 60

HAJNAL

Az Éj királynéja

Még egyszer megfordul,

Lustán az Esthajnal-

Csillag után nyúl:

Feje alá gyűri,

Arcát belefúrja,

Lesi a pitymallást

Összekuporodva.

Odalent ág rezzen.

Csermely hangoskodik,

Egy-egy kutya vakkant,

Róka torkoskodik.

Neszez dobozában

Egy tengerimalacka,

Picit csengettyűzik

A papagáj kalicka.

A látóhatáron

Beoson a Hajnal.

S a gyerekszobába is:

Kakaóillattal.

Nagy nap volt, amikor Bodóné Szentesi Mária a vizsgabizottság elé járult, hogy a féléves mixer tanfolyamon elsajátított tudásáról számot adjon. Amúgy felszolgálóként Marcsi sokunk elé leteszi az ételt Pasaréten – mert persze ő is a Vám- és Pénzügyőrség dolgozója volt egykor -, a Béla király úti Oktatási Központban, vagy testületi protokollrendezvényeken. Mondhatnám: úgy, hogy észre sem vesszük, legalábbis oly diszkréten, kedvesen, olyan szakmai alázattal. Azt hiszem, újabb egyéniség született azon a napon.

-          Nem tudok kérdezni az izgalomtól – mesélj!

-          Hát jó – mondja nevetve. - Általában mindenki a saját szakterületén szeretne fejlődni, így voltam ezzel én is. Régóta dédelgettem ezt az álmot, de míg kicsi volt a lányom azért, aztán pénzem, majd időm nem volt, amikor meg együtt álltak a csillagaim, nem jelentkeztek elegen a tanfolyam elindításához. Tavaly az egész nyarat végigizgultam, hogy összejöjjön a létszám, és így lett. Novemberben kezdtünk tizennyolcan, tizenöten végeztünk.

Fejfájós fejtágítás

-          - Iskolapad, magolás, számonkérés?

-          - Valami olyasmi. Legalábbis nem hiányoztam egy előadásról sem, kár lett volna egyetlen percet is elmulasztani az érdekes előadásokból. Magyarország két világbajnoki harmadik helyezettje közül a tavalyelőtt elismert Kis Antal bártender okított minket, igazán magával ragadóan. Tanultunk italtörténetet, gyártástechnológiát, HCCP-rendszert, rendezvényszervezést, majdcsak nem illemtant is. Antialkoholista lévén számomra az volt a legnehezebb, amikor huszonegynehány whiskyt kellett végigízlelni, és azokat megkülönböztetni. Akármilyen cseppnyit kóstoltunk, volt néhány fejfájós napom, de túléltem. A tanfolyamtól többet kaptam, mint vártam, igaz, azt sem tudtam, mit kell várnom. Egyébként mit készíthetek neked?

-          Ha már ilyen szépen felterítettél, valami finomság biztos akad. De hogy megy ez az igazi vendég esetében, te ajánlasz, vagy rendelnek?

-          Aki jártas a koktélvilágban, az rendel, amúgy mindkettő lehet, a nagy profik azt mondják, ha az ember beszélget a vendéggel, kitalálja az ízlését. De azért biztonságosabb valami útmutatást kérni és aszerint keverni az italt. Még mindig jobb, mintha mellétrafálsz… 

-          Ne viccelj, még a poharakból sem tudok választani, nemhogy az italokból! Egyelőre valami szeszmenteset, aztán dorbézolunk! Milyen volt a vizsga?

Bártender – avagy: bártündér

-          A kezem nem remeghetett, mert azért levontak volna pontot, de a lelkem az igen. Hatvankilenc elméleti kérdés volt, kilencvennégy koktélreceptet kellett megtanulni fejből, és egyet elkészíteni precízen, látványosan. Már azért is pontlevonás jár, ha nem mosolyogsz munka közben, az, hogy elcseppen az ital, hozzáér az üveg a pohár szájához, vagy kézzel megfogsz valamit – főbenjáró bűn. Első a higiénia – az üvegen és a pohár alján kívül mindent kizárólag csipesszel szabad megfogni -, a tiszta öltözet, kulturált viselkedés, és a receptúra centre való betartása. Nem lennék igazi pénzügyőr dolgozó, ha a vizsgaitalomnak nem a „Finánckoktél” nevet adtam volna. No nem szürke volt, hanem szép zöld, és nagyon markáns szeszes és gyümölcsös, erős, mint az igazi fináncok – mondták a bírálók, amit a másik két ötös osztályzat mellett nekem is jelessel honoráltak.

(Közben készül a kóstolóm: pár csepp ebből, abból, jég, lime szelet – műremek egy pohárban.)

-          - Bocsánat: nem tudnál egy kicsit zsonglőrködni a sékerrel – a hátad mögött átdobni, a feldobott jeget pohárral elkapni, vagy valami egyéb kunszt…

-         -  Ezt nem ígérem, mert én klasszikus bártender vagyok. Amire gondolsz, az a flair-ezés, ott lényegesek az említett show elemek, én nem ezt művelem.

-          - Bártündért akartál mondani… Jó csak viccelek…

-          - Valójában a munkánk csak a köznapi szóhasználatban mixer, hivatalosan ez bar-tender, a hölgyek „bar-med”-ek, a férfiak „bar-man”-ek, a kezünk alá dolgozók, mondjuk az előkészítők a barbeckek. 

-          A vizsgán kívül volt már nyilvános főpróba?

-          Meg kell valljam, a lányom baráti köre, a kollégáim, ismerőseim nagyon díjazzák a produkciót és az ízeket. A főpróba az volt, hogy egyik kollégám megkért, készítsek koktélokat a születésnapján a vendégek kedvére. Amikor megkérdezte, mivel tartozik, mondtam, ez az én ajándékom, legalább gyakorlok. Úgy tűnt, nagyon ízlett a társaságnak.

-          De azért nem lehet mindig „ajándékot” mixelni ugye?

Merész újítás lehetne a protokollban

-          Ha volna módom, szívesen kipróbálnám magam profiként is, ám ez egyelőre nem fér bele az időmbe, és ehhez hosszú út vezet gyakorlással, gyakorlással kikövezve. Egyelőre csak ismétlem, felelevenítem a tanultakat, és szűk ismeretségi körben kedveskedek vele. Nem mondom, kedvemre volna testületi rendezvényeken kipróbálni magam, azt hiszem ez merész újítás lenne a protokollban. Másrészt meg minden vágyam mixer versenyekre nevezni, ahová egyébként egy saját kreáció a belépő. Első versenyem a Mozart-cég termékeinek bemutatóján volt, ahol második lettem, és különdíjas. A bírálók szerint kettőnk itala osztotta meg a zsűrit, a másik már gyakorlott versenyző és több ideje jutott a díszítésre is. Ebben a műfajban pedig a látvány is számít. 

-          Szerinted miért jó koktélt fogyasztani?

Alkohollal és alkoholmentesen

-          Fogyasztani azért jó, mert kortyonként lehet élvezni az ízeket, nagyon jól hűsít, nem vág fejbe, és az ital látványnak is kellemes. Szinte partner egy banketten partin, ahol a vendég ízlése szerint és szeme láttára, elkészíteni ezt a nyalánkságot, megnyugtató szertartás és nagyon kellemes elfoglaltság. Történelmi háttere pedig az 1920-as évekre nyúlik vissza, az amerikai szesztilalom idejére. Ebben a tízéves időszakban alakult ki a koktélkészítés, amikor is a főzött, csempészett, igen rossz minőségű alkoholtermékeket próbálták feldobni valami finom adalékkal. Hozzá teszem: jól meg is alapozta ez a „találmány” a kulturált italfogyasztást. Egyre tudatosabban készítették, bárok, szórakozóhelyek alakultak, majd specializálódtak erre. Ma a koktélkínálat ezerféle, és tiszta szerencse, hogy minden longdrinknek megvan az alkoholmentes változata, így az absztinensek is csemegézhetnek.

-          És persze költséges is – gondolom, ahogy elnézem ezeket az ismeretlen eszközöket. Olyan az asztalod, mint egy műtősállvány.

-          Igen, számos speciális segédeszközre van szükség, és ha ezt minőségi anyagból akarom beszerezni, az sokba kerül. És az ital alkotórészek, ízesítők és díszítőanyagok sem olcsók. Majd apránként igyekszem mindent megvenni, hátha később egy kicsit gyakrabban kell használnom. Most pedig készíthetek egy Long Island Iced Tea-t ötféle finom alkoholból?

-           Hááát… Minden ellenszegülés ál-tiltakozás lenne, úgyhogy hadd jöjjön!

Kettős tisztavatás

Váratlan helyzetbe, csaknem tudathasadásos állapotba kerít egy riportalanyom, az újsütetű pénzügyőr hadnagy, Kozák Krisztián. Mint rendőrtiszti főiskolán frissen végzettet, s mint a vám tanszékről valaha megválasztott első hallgatói önkormányzati elnököt kellene beszéltetnem. Kicsit soványkának tűnik a téma – sopánkodok -, de ő szétkergeti aggályaimat, amikor másodmagával állít be a beszélgetés helyszínére. Pár perccel előbb még csak nem is gyanakszom a többes szám miatt, amikor rám telefonál a forgalmi dugóból: „jövünk, már legfeljebb öt percnyire vagyunk!” – hiszen érkezhet barátnővel, haverral, vagy egyszerűen csak egy hatósági tanúval… Újságíró ellen…

-          Gábor, a bátyám – mutatja be, mint később kiderül: a másik felét. – Pénzügyőr. Most végeztünk, együtt. Igen, ő is! Kisvárdán dolgozunk a Vám- és Pénzügyőri Hivatalban… Nem tréfa, tényleg!

Ettől kezdve legalább öt percig győzködnek, mire elhiszem, hogy ez itt nem a kész átverés, hanem maga a hétköznapi valóság. Csak egyetlen apróságon gyanakszom még: hogy végezhettek együtt, ha nem ikrek? Tán csak nem bukott az idősebb Kozák? Szóval bocs’ fiúk, az értetlenségért! Gyors forgatókönyv módosítás, magnó bekapcs:

Jó testvérek

-          Érettségi után a Rendőrtiszti Főiskolára jelentkeztem – mondja Gábor -, de egy mulasztás miatt alulról súroltam a ponthatárt. Elfelejtettem ugyanis bejelölni, hogy a középiskolában harmadik osztályától belügyi és rendészeti ismeretekre szakosodtam, ami egyébként dupla pontokat ért volna a felvételin. S hogy az elvesztegetett egy év se menjen kárba, a debreceni egyetem jogi karán elvégeztem az első évet, levelezőn. Így ért utol az öcsém, s egy év múlva már együtt próbálkoztunk a rendőrtisztin.

-          Az ismeretségi körünkben volt egy rendőrtiszt – folytatja Krisztián -, onnan jött egyáltalán a hivatásos pálya ötlete. Beregszász közelében születtünk, de már régóta Tarpán lakunk.

-          Érdekelne, fiútestvérekként milyen „túlélési stratégiával” teltek- telnek a napjaik?

-          Nem kell stratégia, el se tudnánk képzelni egymás nélkül az életet! – kapkodják egymástól a szót, és meg sem tudom fogalmazni, hogy poénkodnak közben, valahogy úgy, mint a kölyökkutyák, amikor harapnak, de fogacskáik legfeljebb csak csiklandoznak. – Kiskorunktól elszakíthatatlanok vagyunk egymástól, együtt dolgozunk, bulizunk, ha kell, a szüleinknek segítünk. Az egy hónapos kiképzésen és végig a főiskolán húztuk, bíztattuk egymást. Egy szobában laktunk, tanultunk, együtt jártunk szórakozni. Amikor egyikünk mélyponton volt, a másik felrázta, és fordítva. Néhányszor előfordult, hogy mindketten besokalltunk idegileg és pszichésen na, akkor egymásnak estünk rendesen - a szobatársak szavaival élve ez volt a „Kozák Fight”-, de csak öt percig forrt az adrenalin, aztán szent lett a béke.

-          Most már értem, miért kaptam én is egy Kozák helyett kettőt . magával húzta egyik a másikat! Milyen volt a főiskolai három év?

-          Nagyon gyorsan eltelt – folytatja Gábor szomorkásan -, nem hittük el, amikor mondták az előttünk végzett hallgatók, hogy így lesz. A mi tanszékünk kis létszámú, jól összekovácsolódtunk. Nagy volt a fegyelem, sok a tanulnivaló, de felejthetetlen élményeket és nagyon jó kollégákat szereztünk.

Munkaszervezési előképző

-          Hogyan történt az a HÖK elnökké választás?

-          Krisztián, a minden lében kanál, a nagy koordinátor…

-          Az úgy történik – inti le évődő bátyját az érintett -, hogy van tucatnyinál valamivel több jelölt a hallgatói önkormányzati pozíciókra. Második év elején, amikor már ismerjük egymást, de még nem harmadikban, amikor lóhalálában készülni kell a záróvizsgára. Összegyűltünk a „Forum Romanumban” – azaz a „Happy Club” névre hallgató kimérésben, és úgy a tárgyalások felénél nem kis kapacitálásra könnyelmű ígéretet tettem a korábbi, BV-s elnöknek, hogy vállalom a jelölést. Összegyűlt az évfolyam, szavaztak, és több jelölt közül megválasztottak…

-          Olyan hetvenöt-nyolcvan százalékos arányban – szól közbe Gábor -, ez nagyon magas támogatottság!

-          Mennyit ér egy ilyen pozíció a köztudottan sok kötelességgel és szabállyal körbebástyázott szigorú főiskolán?

-          Ha megtaláljuk a megfelelő hangot és alkalmat, akkor sokat – mondja Krisztián. - Nagyon jóban kell lenni a hallgatókkal, odafigyelni az igényeikre, érteni a rektort, - helyettest, tanszékvezetőt, oktatókat – és persze figyelembe venni a hely adta lehetőségeket. A sok kis probléma megoldása mellett – áramkimaradás, fűtésgondok - a legnagyobb az internet szolgáltatás bővítése volt, ugyanis korábban csak egyetlen tanteremben volt tizenhat hozzáférés, nyitvatartási renddel. Pont, amikor a tanulás után lett volna időnk levelezni, vagy netezni, akkor nem volt mód. Akárcsak korábban a többi HÖK elnök, én is előadtam ezt az illetékeseknek, persze megoldási javaslattal, s hamarosan már a kollégiumban, akár az ágyunkon, saját lap-topon intézhettük az ügyeinket. Az első „hivatalos” feladatom a gólyabál megszervezése volt, ami, ahhoz képest, hogy „csak egy bál”, nagyon sok energiámba került. Talán hiba is volt – mélázik el egy pillanatra -, hogy nem osztottam szét kellőképpen a feladatokat, mindent magam akartam tudni, intézni. Három-négy emberre számíthattam a megoldásoknál. Mindegy – azaz dehogy mindegy: munkaszervezés terén jó iskola volt!

-          S hogy jött össze Kisvárda – nem összeférhetetlen testvéreknek egy hivatalnál dolgozni?

-          Nem, hiszen nem érintjük egymás szakterületét, másrészt nem vagyunk alá-fölérendelt viszonyban. Szerencsénk volt, mert a Kisvárdai Vám- és Pénzügyőri Hivatal megújult, nemrégiben jelentősen bővült a létszáma, és amikor a Humánpolitikai Főosztály jelezte, hogy az Észak-Alföldi Régióban öt szabad hely van, akkor mi lecsaptunk rá. Én a Jogi és Igazgatási Csoportban vagyok a „valaki” – mondja Krisztián -, amikor azt mondják: valaki csinálja ezt meg, akkor én nekilátok. Nem bánom, mert a munkát a legaljáról kell kezdeni, hogy mindennel tisztába jöjjünk.

Hogyan tovább?

-          Azért tudtuk, hogy mire csapunk le - veszi át a szót Gábor -, Kisvárdán töltöttük a gyakorlatokat, és megismertük a munkát, kollégákat, a parancsnokot. Meg is kérdeztük a parancsnok urat, tudna-e fogadni mindkettőnket? Én jelenleg a Járőr alosztályon vagyok pályakezdő, többnyire jövedéki vonal dominál, miénk a zöldhatár, a kiskereskedelmi egységek, szeszfőzdék - sok a papírmunka, amiben sok a hibalehetőség, tehát oda kell figyelni. Általában én végzek később, de Krisztián mindig megvár, együtt megyünk haza.

-          Hogyan tovább Krisztián?

-          Konyhanyelv szintű orosz tudásomat szeretném középfokra feljavítani, és egyetemen konzuldiplomáciát tanulni, vagy ha ez nem jön össze, megpróbálom a rendőrtiszti mesterképzését.

-          Gábor?

-          Szeptembertől folytatom a félbehagyott jogi tanulmányaimat, harmadéves leszek. A másodikat még vállaltam a rendőrtiszti első évével párhuzamosan, de a biztonság kedvéért a jogon halasztást kértem. Nem tudtam volna megosztani az energiámat két komoly szakmai tanulmány között, és azt hiszem jól döntöttem. A munkát illetően pedig szeretnénk minél többet tanulni a gyakorlatban, a hivatalban.

-          De ha igazi, komoly pénzügyőrök lesznek, nem fogják majd egymás kezét ugye?

-          Most is nagyon „igazi és komoly” pénzügyőrnek érezzük magunkat, és továbbra is szeretnénk egymást testvérként megérteni és támogatni. Ha elsodorna minket valami szakmai kihívás, akkor megbeszélnénk, és esetleg meg is szavaznánk…

Dajka András alezredes,

VP Központi Járőrszolgálati Parancsnoksága

Budapesti Bevetési Osztály vezetője

Pénzügyőr életem előtt hivatásos katonatiszt voltam, kerek egy évig. Az egyenruhás szervezeteket már akkor sem kímélte az átszervezés, és - házasember lévén - igen rosszul jött, hogy egri lakosként a honvédség Kalocsára helyezett. Ez a lépés súlyos döntésre kényszerített, de mivel ragaszkodtam az egyenruhához, bekopogtam a Vám- és Pénzügyőrség egri szakaszára, ahová 1991 októberében fel is vettek. Azt se bántam, hogy hadnagyból zászlós lettem.

Ezek a csikóévek voltak a legboldogabbak, főleg, amikor megalakult hivatalon belül a nyomozó csoport, majd tizenhárom fővel az önálló Nyomozó Hivatal, ahol öten felderítési területen dolgoztunk. Szinte a semmiből álltunk fel – egy mobilunk volt és egy szem Ladánk -, munkában viszont tombolt az olajszőkítés, a paprika- és dohánymizéria, kijött a jövedéki törvény, és titkosszolgálati módszerek nyomozati igénybevételéről még nem is álmodoztunk! Volt túlóra bőven, de eredmény is, és egy kiváló, teherbíró, jókedvű csapat!  Tényleg úgy voltunk együtt, mint az öt ujjam, nem volt főnök, a többiek talán kényelemből, hallgatólagosan fogadtak el irányítónak.

Akkoriban dolgoztam a második diplomámon, és ahogy ez ilyenkor lenni szokott, kicsit többre vágytam, nagyobb feladatra, beosztásra, amire Egerben nem látszott lehetőség. Kaptam viszont egy csábító ajánlatot a Központi Járőrszolgálati Parancsnokságról, amit úgy éreztem, nem szabad visszautasítani. Igaz, ehhez is el kellett hagynom a városomat, de ekkor már nem bántam.

Kedves emlékem, tárgyi emlékem sok van, de legkedvesebb relikviaként azt az ajándékot tudom megemlíteni, amit a legközvetlenebb egri kollégáim nyomtak a kezembe, amikor 1998-ban elbúcsúztunk. Egy tonfa. Ennek a szónak mostanában nem valami jó a csengése, pedig eredetileg

egy tradícionális japán közelharc-művészet szokásos önvédelmi eszköze. A tonfát, kiegészítő fogantyújánál tartva gyorsan lehet forgatni, pörgetni, így védelmezve a testet a közvetlen támadástól. Aztán ez az eszköz átkerült a világ sok rendőrségéhez, majd sokkal később rendszeresítették a magyar rendészetben. A shotokan karate művészetét is egy egri kollégám szerettette meg velem, ő csábított le először edzeni, aztán ott ragadtam három évre. Este a szőnyegen mindig alaposan „elvert”, de másnap „visszaadtam” neki sokszorosan, írhatta a bűnjeljegyzéket szakadásig… Persze ez csak tréfa! Még most is bennem vannak a mozdulatok, de a fizikumom már nem engedi, hogy komolyan űzzem ezt a sportot, a hétéves kisfiam viszont tovább viszi a stafétabotot – épp mostanában lett kilenc kyus harcos. Azért a karate mottót még nem felejtettem el, és vallom is: a karate célja nem a győzelem vagy a vereség eldöntése, hanem a gyakorlatok tökéletesítése és a jellem fejlesztése.

Szóval az egri fiúk nagyon összezuhantak, amikor bejelentettem, hogy elmegyek. Búcsúzásképpen meg akartak lepni valamivel, s respektálva a militarista érzelmeimet, emellett az akkor még igen ritka jószágnak számító, de jellegzetes ajándék mellett döntöttek. Sete-suta módon csak a hivatalban adták át az említett tonfát, különféle vicces, poénkodó megjegyzések kíséretében: te vidéki kis gyerek, ezzel védd meg magad ott a nagy Budapesten, ha bajba kerülsz… Azt a jó kis társaságot már szertefújta a szél, csak egyikükkel tartom a szakmai és a baráti kapcsolatot, ő jelenleg a Központi Bűnüldözési Parancsnokságon dolgozik.  

A tonfa csak dekorációként funkcionál az irodámban, soha nem használtam, de mindig szem előtt van. Olyan tárgy, amiről, ha rápillantok, nem a balhé és az erőszak jut eszembe, hanem a pályakezdésem, a fiatalságom, amikor megtanultam és megszerettem a pénzügyőr hivatást. És persze az a négy másik haver – igazából bajtárs -, akiknek fogalmuk sem volt róla, hogy valaha az ő ajándékuk lesz számomra pénzügyőr pályafutásom legkedvesebb relikviája.

Haris Zoltán őrnagy,

a Közép-Dunántúli Regionális Parancsnokság

megbízott parancsnok-helyettese

A szerencsehozó sapka

Egy hónap híján húsz éve vagyok pénzügyőr, a komáromi vámhivatalban kezdtem pályafutásomat. Az én sorsom fordulója megelőzte az EU-s csatlakozás által kiváltott átszervezést, ugyanis 2003-ban áthelyeztek a Közép-Dunántúli Regionális Parancsnokságra, ügyeletes tisztnek. Ezzel a – számomra szerencsés - lépéssel engem inkább csak lelkileg érintett rosszul, hogy egy tipikus határváros, ahol évtizedekig meghatározó szerepet játszottak a vámosok, határőrök, ehhez köthető speciális intézmények, nem mellesleg korábbi munkahelyem - hamarosan kiüresedett ebből a szempontból. Az akkori kollektívánk szétszóródott, de valamilyen módon mindenki megtalálta a helyét, ez hangzik el azokon a találkozókon, amit évente megrendezünk, és amelyen a takarítónőtől kezdve a parancsnokig mindenki igyekszik részt venni. Én az említett időpont óta Székesfehérváron dolgozom, 2004. augusztus 1-jétől a Vámhivatal parancsnokaként, 2008. november 1-jétől pedig megbízott regionális parancsnok-helyettesi beosztásban.

Legkedvesebb relikviám történetében párhuzamosan futnak családi és szakmai szálak, ezért különösen kedves számomra. Naszvadra, egy ma szlovák területen lévő falucskához vezetnek a családi gyökereink. A szüleimet a történelmi viharok sodorták Magyarországra, de a tágabb família most is felvidéken él. Mindig is szoros volt a családi kötelék, tartottuk a kapcsolatot, az én pályafutásom pedig különösen hasonlított az egyik unokatestvéreméhez. Ő egy évvel fiatalabb nálam, 1989-ben öltött uniformist. Rendőr lett, rá egy évre én pénzügyőr. Amikor ő elkezdte a jogi egyetemet, én akkor iratkoztam be az első főiskolára, a Pécsi Janus Pannoniusra. Ő, megszerezve a diplomáját beosztásba került, Pozsonyban lett nyomozó, közelebbről a szervezett bűnözés elleni igazgatóság egyik vezetője. Tudni kell, hogy náluk a rendőr-határőr hivatás egybeesik, illetve azt, hogy a nyomozói munkakör egyben vezetői státuszt is jelent. Én kezdetben Komáromban brigádvezető voltam, aztán következett az áthelyezés, majd másoddiplomásként tanulni kezdtem, mégpedig az Államigazgatási Főiskola Vámigazgatás Szervező szakán. 

Emlékszem, egy családi összejövetel kellős közepén, 2003-ban az unokaöcsém felállt, és egy kis beszéd keretében átadott nekem egy egyszerű kis sapkát, a saját használt egyenruha sapkáját, amit még pályakezdő korában, járőrként viselt. Ettől kezdve nagyon derűsre sikerült a naszvadi búcsú ünnepi ebédje, mindenki hozzáfűzött valami vidám megjegyzést, kölcsönösen poénkodtunk is egymással, de azért a komoly, és szeretetteljes üzenet az volt, hogy kívánja, hozzon nekem szerencsét ez az ajándék, íveljen hasonlóképpen felfelé a pályám, akárcsak az övé. Abban a pillanatban nagyon megilletődtem ettől a figyelmességtől, csak később derült ki, hogy ez az ajándék elindított a hobbim felé: első darabja lett az azóta kedvteléssé vált sapkagyűjteményemnek.

Ami a szerencsét illeti, a sapka e téren is megtette a hatását, hiszen a megbízott parancsnok-helyettesi beosztás megtiszteltetés számomra. Bízom benne, hogy a - szinte amuletté avanzsált - tárgy szerencsehozó funkcióját ezzel nem tekinti végleg betöltöttnek, hiszen a szorgalomhoz és a kitartáshoz akár életünk végéig, némi szerencsére is szükség van. Mi több, a lassan nagykorúvá érő fiam komolyan érdeklődik a Vám- és Pénzügyőrség iránt, úgy hogy reménykedem, ha ez a vonzalom határozott kereteket ölt, akkor az én kis sapkám az ő életében is szerencsét hoz majd.

Eddig valamivel több, mint tucatnyi darabja van a már említett sapkagyűjteményemnek, a hivatásos, rendészeti foglalkozások tagjai által viselt fejfedők sorakoznak a hivatali szobám polcán. Kedves számomra valamennyi, azok is, amelyeket én magam viseltem pályakezdő korom óta, vagy kaptam, de a legkedvesebb mégiscsak ez a „külföldről importált” darab, ami mögött jóval mélyebb tartalom rejlik, mint a többi esetében.