Dajka András alezredes,
VP Központi Járőrszolgálati Parancsnoksága
Budapesti Bevetési Osztály vezetője
Pénzügyőr életem előtt hivatásos katonatiszt voltam, kerek egy évig. Az egyenruhás szervezeteket már akkor sem kímélte az átszervezés, és - házasember lévén - igen rosszul jött, hogy egri lakosként a honvédség Kalocsára helyezett. Ez a lépés súlyos döntésre kényszerített, de mivel ragaszkodtam az egyenruhához, bekopogtam a Vám- és Pénzügyőrség egri szakaszára, ahová 1991 októberében fel is vettek. Azt se bántam, hogy hadnagyból zászlós lettem.
Ezek a csikóévek voltak a legboldogabbak, főleg, amikor megalakult hivatalon belül a nyomozó csoport, majd tizenhárom fővel az önálló Nyomozó Hivatal, ahol öten felderítési területen dolgoztunk. Szinte a semmiből álltunk fel – egy mobilunk volt és egy szem Ladánk -, munkában viszont tombolt az olajszőkítés, a paprika- és dohánymizéria, kijött a jövedéki törvény, és titkosszolgálati módszerek nyomozati igénybevételéről még nem is álmodoztunk! Volt túlóra bőven, de eredmény is, és egy kiváló, teherbíró, jókedvű csapat! Tényleg úgy voltunk együtt, mint az öt ujjam, nem volt főnök, a többiek talán kényelemből, hallgatólagosan fogadtak el irányítónak.
Akkoriban dolgoztam a második diplomámon, és ahogy ez ilyenkor lenni szokott, kicsit többre vágytam, nagyobb feladatra, beosztásra, amire Egerben nem látszott lehetőség. Kaptam viszont egy csábító ajánlatot a Központi Járőrszolgálati Parancsnokságról, amit úgy éreztem, nem szabad visszautasítani. Igaz, ehhez is el kellett hagynom a városomat, de ekkor már nem bántam.
Kedves emlékem, tárgyi emlékem sok van, de legkedvesebb relikviaként azt az ajándékot tudom megemlíteni, amit a legközvetlenebb egri kollégáim nyomtak a kezembe, amikor 1998-ban elbúcsúztunk. Egy t
onfa. Ennek a szónak mostanában nem valami jó a csengése, pedig eredetileg
egy tradícionális japán közelharc-művészet szokásos önvédelmi eszköze. A tonfát, kiegészítő fogantyújánál tartva gyorsan lehet forgatni, pörgetni, így védelmezve a testet a közvetlen támadástól. Aztán ez az eszköz átkerült a világ sok rendőrségéhez, majd sokkal később rendszeresítették a magyar rendészetben. A shotokan karate művészetét is egy egri kollégám szerettette meg velem, ő csábított le először edzeni, aztán ott ragadtam három évre. Este a szőnyegen mindig alaposan „elvert”, de másnap „visszaadtam” neki sokszorosan, írhatta a bűnjeljegyzéket szakadásig… Persze ez csak tréfa! Még most is bennem vannak a mozdulatok, de a fizikumom már nem engedi, hogy komolyan űzzem ezt a sportot, a hétéves kisfiam viszont tovább viszi a stafétabotot – épp mostanában lett kilenc kyus harcos. Azért a karate mottót még nem felejtettem el, és vallom is: a karate célja nem a győzelem vagy a vereség eldöntése, hanem a gyakorlatok tökéletesítése és a jellem fejlesztése.
Szóval az egri fiúk nagyon összezuhantak, amikor bejelentettem, hogy elmegyek. Búcsúzásképpen meg akartak lepni valamivel, s respektálva a militarista érzelmeimet, emellett az akkor még igen ritka jószágnak számító, de jellegzetes ajándék mellett döntöttek. Sete-suta módon csak a hivatalban adták át az említett tonfát, különféle vicces, poénkodó megjegyzések kíséretében: te vidéki kis gyerek, ezzel védd meg magad ott a nagy Budapesten, ha bajba kerülsz… Azt a jó kis társaságot már szertefújta a szél, csak egyikükkel tartom a szakmai és a baráti kapcsolatot, ő jelenleg a Központi Bűnüldözési Parancsnokságon dolgozik.
A tonfa csak dekorációként funkcionál az irodámban, soha nem használtam, de mindig szem előtt van. Olyan tárgy, amiről, ha rápillantok, nem a balhé és az erőszak jut eszembe, hanem a pályakezdésem, a fiatalságom, amikor megtanultam és megszerettem a pénzügyőr hivatást. És persze az a négy másik haver – igazából bajtárs -, akiknek fogalmuk sem volt róla, hogy valaha az ő ajándékuk lesz számomra pénzügyőr pályafutásom legkedvesebb relikviája.
