A szó elszáll, az írás szárnyakat ad!

Almási Gyula őrnagy, osztályvezető
KMRP Szellemi Tulajdonjog Védelmi Osztály

Nem túlzok, ha azt mondom, bábaként közreműködtem a hamis termékek elleni hivatalos fellépés pénzügyőrségi koncepciójának kidolgozásában. Tíz éve dolgozom ezen a területen, hosszú, és aprólékos munka, míg a semmiből felépül egy jogszabályok által megtámogatott, már a nemzetközi normákba is beilleszkedő magyar eljárási rend. Ennek fontos része, és emlékezetes alkalma volt a 2008-as Múzeumok Éjszakája, ahol intézményesen, és a közönség számára közérthetően ki tudtuk vinni az emberek elé a termékhamisítás árnyoldalait, veszélyeit és hátrányait.
Osztályunk, a Szellemi Tulajdonjog Védelmi Osztály hétköznapi eszmecseréje közben jött az ötlet, amivel megkerestük a VPSZEKK illetékeseit, hogyan képzeljük el bemutatni érdekesen, egyetlen éjszakán ezt a témát. Elfogadták, mi meg nekiveselkedtünk. Mottót terveztünk, előadásokat és kisfilmet gyártottunk, tárlatvezetőket jelöltünk ki, és összegyűjtöttük – jobban mondva kiválogattuk a tengernyi készletből - a legjellemzőbb hamis áruféleségeket. A nagy napon, június 21-én a saját kezünkkel ácsoltunk egy düledező bódét a múzeumba, és megpakoltuk gagyi árukkal. Ez volt – többek között - a látvány, ami felkeltette az érdeklődést, odavonzotta az embereket. A Pénzügyőr Múzeumban folyt a komoly tárlatvezetés, mi meg az előtérben elmagyaráztuk, megmutattuk az érdeklődőknek, mely árukat hogyan készítik, mi miért veszélyes, és mire kár vesztegetni a pénzünket.

Mottónk a „NO KAMU”, amit pólóra nyomtatunk, és amellett, hogy viseltük, osztogattuk is a közönségnek. Volt teszt, hamis termék felismerés, és válasz a feltett kérdéseikre. A látogatók meglepően komolyan vették az előadásunkat, hozták véleményeztetni használati eszközeiket, amelyek között a legérdekesebb egy fúrógép volt – sajnálattal közöltük, hogy azzal is átverte az eladó! Óránként ismételtük ezt a forgást, amelynek végén a jelen lévő gyerekek élvezettel szaggathattak darabokra a ruhaneműkből, amennyit csak bírtak. A Pénzügyőr Múzeumban azon az éjszakán körülbelül kétezren voltak, a hivatalos statisztikák szerint a Nemzeti Galériában tizenötezren. Azt hiszem, nem kell szégyenkeznünk az arány miatt. Másnap több tévétársaság híradásában is szerepeltünk, csak remélni mertük ezt a váratlan sikert, ami azóta is folytatódik. Szlogenünket felkapta, és tovább vitte a Szabadalmi Hivatal, valamint a Hamisítás Elleni Nemzeti Testület, amely nemzeti szinten koordinálja a hamis termékek forgalmazása elleni küzdelmet, s nemzetközi porondon is képviseli hazánkat. A hazai fesztiválokon és rendezvényeken túl több uniós szakmai egyeztetésen is ezzel a bemutatással fogták meg a közönséget, legutóbb egy brüsszeli kiállításról kaptunk pozitív visszajelzést ilyen felépítésű tájékoztatóról és kiállításról.
Legkedvesebb relikviám egy „NO KAMU” feliratú póló. Az elmesélt rendezvény számomra, azaz a szakterület számára olyan átütő sikert hozott, amit nem lehet elfelejteni. Sok-sok pólót kiosztottunk – ami természetesen nem volt kamu! -, de egyet megtartottam magamnak, és azóta is őrzöm. Arra emlékeztet, hogy egy egyszerű, apró ötletből is kialakulhat komoly érdeklődés, tájékoztatás.
Legutóbb a soproni VOLT fesztiválon demonstráltunk ezzel a kiállítással, és meglepődtünk, amikor korosztálytól teljesen függetlenül a legnagyobb érdeklődéssel jöttek, kérdeztek a látogatók, tapintották, nézegették, vizsgálták az árukat. Szeretnék említeni pár bejegyzést a vendégkönyvből, amit komoly elismerésként értékelünk.   „Köszönjük a meghökkentő és néha sokkoló valóságot és az élménydús kiállítást.”    „Negatív szájízzel jöttem be, de ki már úgy jöttem, hogy tetszik.” „Köszönjük szépen a körültekintő beavatást a hamisítás művészetébe!” „Hello! A legjobb kiállítás, amit a fesztiválon láttam. Odafigyeltem eddig is, hogy ne vásároljak hamis terméket, de a hamisítók találékonyságát kiismerve, ezen túl különös figyelmet fordítok erre.” „Köszönjük a készséges magyarázatokat, nagyon érdekes és hasznos a kiállítás.”
Ezekhez a bejegyzésekhez nem kell kommentár! Azt hiszem, pénzügyőr hivatásom legkedvesebb relikviáját már megkaptam, mégpedig ebben az egyszerű, de akár szakmai hitvallásnak is nevezhető pólóban, amit munkahelyemen őrzök, és bármilyen viseltes is lesz, soha nem szabadulok meg tőle!

Tomika egy ideje esténként szomorúan vánszorgott be a szobájába, és nem sok kedve volt a szokásos bolondozáshoz. Elalvás előtt nagyokat sóhajtott, anyukája tovább maradt mellette, simogatta, nyugtatgatta - és a párna megsejtett valamit a jelekből. Egyik este minden bevezető nélkül egy mesébe kezdett:

 Pintyék bizonyosan tudták, hogy beköszöntött a tavasz. Fáradhatatlanul javítgatták fészküket, erősítették, csinosítgatták, esténként meg szerelmetesen bújtak össze, hogy ne érezzék annyira hűvösnek az éjszakát. Meg is lett az eredmény. Egy hajnalon Pintyné asszonyság két tojást pottyantott a fészekbe, egészen aprócskákat, olyanokat éppen, mint hercegnői, finom, kényes ujjra való gyűszű. Ettől kezdve többnyire Pinty papa hordta párjának az ennivalót, amíg az odahaza melengette a két tojást. A mama csak akkor röppent fel egy-két körre a fészekről, amikor tagjai már teljesen elgémberedtek.

Annak is eljött az ideje, amikor a kicsik kopogtattak. Testük szétfeszítette a tojáshéjat, kicsi csőrük meghasította, felfeszítette a védőburkot. A két szülő egymást túlharsogva, trillázva röpködött a tehetetlen csupasz fiókák fölött, boldog szárnyverdeséssel ünnepelve az új jövevényeket. Megduplázódott a dolguk is, mert a mohó apróságok csőre nyitott tölcsérként ágaskodott a magasba, amely csak nyeli, nyeli a sok finom szúnyogot, legyet, kukacot. A szülők meg gyönyörködtek bennük: a fiókák erősödtek, nőttek, tollasodtak, néha már hangot is adtak.

-          Mintha rád hasonlítanának – súgta gyakran madármama a fáradtan megtérő családfő fülébe.

-     Ugyan szívem, mindkettőnk tulajdonságából van bennük – válaszolta mindig madárpapa –, nagyon életképesek és gyönyörűek! – De boldogan nyugtázta a hasonlatosságot.

Teltek a napok, a hetek, és egy napon Pinty papa késlekedett. Bár a családnak nehezükre esett elfogadni, meg sem érkezett. Leszállt a Nap, már a csillagok is feljöttek, elcsendesült a környék, és apa még sehol. Madármama aggódva verdesett a szárnyaival és jajgatva hívogatta párját. Balsejtelme támadt, de gyermekei előtt nem mutatta. Apa nem jött meg hajnalig, sőt másnap sem. Valami végzetes történhetett, óvatlan volt és elkapta egy kóbor macska, vagy röptében egy ölyv csapott le rá.

Madármama egyedül maradt két fiókájával. Bánatos volt, sajgott a szíve párja után, de kötelességtudata egy perc pihenőt sem engedélyezett a számára: élelmet kellett szereznie kicsinyei számára, és tisztán tartani a fészket. Takargatni őket, ha vadul fújt a szél, vagy esett. Tisztítgatni tollaikat, és megvédeni a gyönge madárhúsra vágyó ragadozóktól, melengetni, dédelgetni, szeretgetni őket. Esténként fáradtan roskadt a két cseperedő fióka fölé, csak titkon pásztázta újra és újra tekintetével a környéket, hátha megjelenik párja, és segít a kicsinyek felnevelésében.

 A fiókák eközben szépen gyarapodtak. De valahogy nekik is hiányzott az apjuk. Az egyik különösen szomorú volt.

       - Fakó a tollam – mondta gyakran. – A csőröm gyenge, s a hangom is inkább rikácsolás. Tán repülni sem tanulok meg sohasem! – kesergett folyton.

       -Ugyan kicsi pintyőkém – húzta szárnyai alá a kis panaszost madármama –, te nagyon erős és okos fióka vagy! Ügyes, életre való, és jó a szíved is! Látod, a szomszédból idejekorán ki akart repülni a kicsi – le is esett, mert erőtlen volt a szárnya! Te csak akkor próbálkozz, ha biztos vagy magadban, és meglátod, minden sikerül!

       - Nem fog sikerülni! Nekem semmi sem sikerül! – pityeredett el a fióka, és bár az édesanyja megértette gyermeke szomorúságát, fájt neki, boldogtalannak látni őt.

Pedig igyekezett: nagyon-nagyon szerette, dédelgette, mindent megadott neki, ami csak tellett erejéből. Amikor fiókái már álomba merültek, gyakran ő is sírdogált magában, de nem adhatta fel: erőt kellett gyűjtenie másnapra, harmadnapra, hogy felnevelje ezeket az ártatlan kicsiket, akik semmiről sem tehetnek, de akikben gyönyörködhetik, akiknek már a látása is örömöt, büszkeséget okoz neki.

A kicsi azonban egyre többet szomorkodott, s ha nem is szólalt meg, nap, mint nap látszott rajta valami mély fájdalom.

- Kicsim – vonta magához egy alkonyon madármama. – Tudom, nagyon hiányzik neked a papa. Hidd el, nekem is. Valami olyan történhetett vele, ami miatt nem tudott visszajönni hozzánk. Szeresd őt olyannak, amilyennek megismerted, és őrizd meg őt mindig a szívedben. De ne büntesd magad örökös szomorúsággal, mert az megkeseríti a napjaidat, engem pedig szomorúvá tesz. Azt érzem, kevés az, amit adok neked. Te nagyon sok erőt adsz nekem, szép szemeiddel, egy kis öleléssel, és én a dalodat is csodálatosnak hallom. De gyengítesz azzal, ha szomorúnak látlak. Tudnod kell: nagyon szeretlek mindkettőtöket, és mindent megteszek értetek, ami erőmből telik. Nekem te vagy, nekem ti vagytok a kincseim, a két gyémántom, akikre egész életemben büszke leszek!

 A kis fióka felnézett az édesanyjára, és olyat látott a szemében, amit még sosem. Vagy ott volt az mindig, csak eddig nem vette észre. Lehet, az is egy icike-picike gyémánt volt – vagy talán egy szikrázó könnycsepp. Elszánt és mélységes szeretetet, amit magyarázni sohasem, csak érezni lehet. Vagy mindez együttvéve.

 A kis Pinty nem szólt semmit, de elgondolkodott azon, amit hallott. Közelebb bújt a mama meleg testéhez, szinte érezte a szíve dobbanását. Valahogy így: Sze-ret-lek! Sze-ret-lek! „Igaza lehet a mamának – gondolta -, ha már bizonyos, hogy nem jön vissza a papa, akkor vigyáznom kell magamra, s a mamára is. Ha neki a mosolyom jelenti a legnagyobb örömöt, akkor pedig mosolyogni fogok. Hozzábújni, amíg kicsi vagyok, és amíg tehetem. És különben is: nem olyan átkozottul rossz az én sorsom, ha jobban belegondolok…”

 Ezzel a kismadár szárnya alá hajtotta a fejét, és álomba szenderült. Azzal az elhatározással, hogy másnaptól kezdve egy életvidám, bátor, és magabiztos fióka ébred az édesanyja mellett mosollyal, és valami gyönyörűséges pinty muzsikával, ami boldoggá varázsolja az ő szorgalmas, igyekvő és szép mamáját!     

-          Nos, mit gondolsz Tomi – súgta a párna a kisfiú fülébe -, sikerülni fog?

 De a kisfiú már nem válaszolt. Békés szuszogással az igazak álmát aludta.

P. I. 50. születésnapjára

Egy ember – csak a sziluettjét látom,

Megfontoltan lépdel a látóhatáron.

Széles vállát kövér batyu nyomja,

Míg célhoz ér, azt Isten megpakolja.

Rajt, s cél között, valahol félúton

Halad, próbára teszi a hosszú maraton.

Néha megpillantod szelíd mosolyát,

Máskor elcsigázott, gondterhelt homlokát.

Húzódj István, egy fa árnyékába,

Erre figyelmeztet egy ötvenes tábla.

Pihenj egy szusszanást, és válogasd át

Élet-puttonyod bőséges tartalmát.

Látod benne azt a két kis kölyköt,

Kiket a sors két irányba űzött?

Bár jobban vágytak közös csínytevésre,

Mint egy vastagon kent idegen kenyérre!

Kik a vetett ágyat elcserélték volna

Mindennapos testvér-virtusokra,

Ahol legfeljebb csak egymás csontja koppan,

De a szívük-lelkük egy ritmusra dobban.

Érzed, István azt a boldogságot,

Amikor ismét egymásra találtok?

Ahogy a két suhanc büszkén megmutatja

Erejükből még házépítésre is futja!

Emlékszel-e felsőbb tanulmányodra?

Kitartásodra, s a diplomaosztóra?

Mikor vártad szakmád első beosztását,

Ahol is meglelted vágyad Júliáját!

Hogy a sorsod összekössed véle,

Független attól, kinek, mi a véleménye.

Mert ilyesmiben csak az törjön pálcát,

Ki maga sohasem követett el hibát.

Hát, az hogy él benned, mikor eldöntötted:

Ez az én vidékem, itt rakunk új fészket!

Sok dolog, fáradság, kitartás évekig,

Alap kiásástól az utolsó cserépig.

Megtaláltad István a sok emlék között,

Mikor házatokba új élet költözött?

Két csöppke kis angyal, család büszkesége,

Katalin és Éva, apjuk szemefénye!

Akik téged ma is úgy tisztelnek,

Mint templomjáró az áhitatos csendet.

Elérted náluk, mit gyermekeknél lehet

Feltétlen bizalmat és nagy szeretetet.

Ahogy élet-órád homokja pergett,

Családfátok lombja terebélyesedett.

Elszáradt gallyak törtek le reccsenve,

Egy termő ágat vad vihar tépett le.

A seb könnyezik, csak nehezen gyógyul,

Bár kéznyújtásnyira rügyfakadás indul.

Gyönge frissességét dús lomb védelmezi,

De a múlt képeit ki nem törölheti.

Ó, azok a családi, társas ünneplések!

Nagy eszmecserék, ízes étkezések!

Könnyek, együttérzés, élmény, nevetések,

Élethosszig tartó örök, szép emlékek!

A te jellemed István, szelíd és békés.

Tudod, hol szükséges feddés vagy megértés.

Sosem keresztezed mások cselekvését,

Véleményt mondasz, de tiszteled döntését.

Kedves sógorom! Kell-e még valami,

Mi az életedet boldoggá teheti?

Vándorlásodat mi tenné könnyebbé?

Ha batyudból valaki a súlyokat kivenné?

Nem hiszem. Ezek mind az életed része.

Emlékezni lehet, de sírni nem kéne.

Ha a fa alatt erről elgondolkodtál,

Kelj föl alóla, s előre induljál!

Vedd vissza batyudat, sohase tegyed le!

Csak látszat, hogy a másé könnyebb lenne!

S amikor felvirrad majd az örök hajnal,

Büszkén tárd ki: Uram, ezt hoztam magammal!

De addig is legyen sok örömben részed,

Kísérjen utadon hű feleséged,

Lányaid, és akit majd ők választanak,

Hogy a családfa ágai gyarapodjanak.

Tudd, hogy mindenki ott halad melletted,

Ki elfogad, s aki téged igazán szeret!

Bár a letört ágak egyike én vagyok,

Lélekben mindig is rokonod maradok!

Ötven évedre, s egészségedre koccintok,

Kívánok neked boldog születésnapot!

Adjon az Isten tisztes békességet

Még félszáz évig – s jó egészséget!

*

Egy ember – csak a sziluettjét látom.

Lassan távolodik a látóhatáron.

Büszkén lép, batyuja felér az égig.

Hordozza a Sorsát, s halkan fütyörészik. 

(2007. július)

Kovács Gabriella közalkalmazott, titkárnő,

Nyugat-Dunántúli Regionális Parancsnokság

Az oroszlán marad!

 Huszonhét éve kerültem a testülethez, a zalaegerszegi vám- és pénzügyőri szakaszra, még a békeidők stabil munkakörébe, leírónak, harmadosztályú iroda-segédtiszti beosztásba. Igazából mindig vezető-közelben dolgoztam, hiszen akkor még jóval kisebb volt a létszám, közvetlenebb volt a kapcsolat. Parancsnoki titkárnő 1994-től lettem, és vezetők jöttek-mentek, mind a mai napig ezt a feladatkört látom el.

Tíz főnököm közül, akiknek titkárnőként a keze alá dolgoztam, mondhatom, az egyik legkedvesebb Varga József ezredes, ma már nyugállományban van. Még beosztottként ismertem meg, később vámhivatal parancsnokként járt értekezletekre, ekkor beszélgettünk többet. A sors úgy hozta, hogy megyei parancsnok helyettessé nevezték ki, így lettem a titkárnője. Mivel már közelebbről ismertem - mi több Évát, a feleségét is -, tudtam, jó lesz vele együtt dolgozni.  Valószínűleg ő is hasonlóan vélekedett rólam, hiszen a munkatársi, emberi, erkölcsi értékrendemben maximálisan megbízott - erre utalt, hogy gyakran magánéleti problémákat is meg tudtunk beszélni. Hivatalos viselkedését tekintve partnerként kezelt, tanácsot adott, de ha úgy adódott, kért is tőlem. Nem azt akarom sugallni, hogy úgy intézkedett, ahogy én mondtam, de meghallgatta, és olykor mérlegelte a véleményemet, tapasztalatomat. A nap nyolc órájában valakivel együtt dolgozni majdnem olyan, mintha együtt élnél vele, hiszen szinte több időt töltöttünk együtt, mint a házastársunkkal. Ezzel együtt – vagy ennek ellenére – nagy megtiszteltetés volt, hogy soha nem ejtett el kétértelmű megjegyzéseket, én pedig viszonzásul megpróbáltam nőként is gondoskodni róla, ha éppen betegen dolgozott, vagy személyes dolgot intézett.

Egyik ilyen személyes dolog, hogy Jóska évtizedek óta egy dalárdában énekel, amely együttes nemcsak idehaza, de nemzetközileg is sikereket ért el. Sokat jártak fellépni, amit a szakmai munkája sosem sínylett meg. Nagyon precízen, minden feladatot száz százalékosan akart teljesíteni és legfőképpen: azonnal! Emlékszem, az volt a szava járása, hogy „az idő halad, a munka marad, a becsület fogy!” Nem lehetett lazsálni mellette!

Egyszer-kétszer énekelt nekem, ha új kórusművet tanultak, vagy fellépésre készült, persze, amikor közel-távol nem volt a hivatalban senki, és egy szusszanásnyi idő akadt munka közben. Ezek felejthetetlen pillanatok és örök élmények számomra.

 Ezek alapján már sejthető, hogy a legkedvesebb relikviám az ő énekesi pályájával kapcsolatos. Hollandiában, ha jól emlékszem, valami templomkórus fesztiválon szerepeltek, úgy tizenöt éve, ahonnan hazatérve egy ceruzát kaptam tőle ajándékba, aminek végébe felül egy kis oroszlán kapaszkodik. Mivel akkor még kézzel iktattunk, szignáltunk, és a gyorsírást is használtam, ez találó volt, és hasznos. És persze mondhatnám, hogy az oroszlán is telitalálat, hiszen köztudottan harcos típus vagyok, szó szerint anyaoroszlánként harcolok egy-egy ügyért. Jóska volt talán az egyetlen, akivel nem kellett harcolnom, mi több, sokszor magasabb szinten is kiállt mindenki mellett, aki bajba került, és akinek az igazát tudta képviselni. Visszatérve az ajándékhoz: az oroszlán első lába rugóval úgy van elkészítve, mint egy kis hajcsat, közé lehet csippenteni a ceruzát. A ceruza természetesen már régesrég kikopott a kis oroszlán karmai közül, de maga a figura mindig ott van az asztalomon, a gyerekeim képéhez tűzve. „Megvénült”, a hímoroszlán, a szőre kifakult, a farokbojtja is tépett lett kissé – mintha a trónkövetelők tépázták volna meg -, nemrég kicsit meg is adjusztáltam: ollóval megigazítottam, ne legyen már olyan ápolatlan szegényke! 

Ahogy említettem, Jóska sok helyen járt, és minden külföldi fellépésről hozott valami apróságot, főleg csokoládét, amit már akkor is imádtam. Az ajándékai szinte filléres dolgok voltak, de figyelmességéről tanúskodtak és szívből jöttek, egytől egyig rendkívül kedvesek és értékesek voltak számomra. Ami a kapcsolatunkat illeti, mind a mai napig megemlékezünk egymásról az ünnepeink alkalmából, s ha személyesen találkozunk, úgy tudunk beszélgetni, mintha tegnap váltunk volna el. Mondhatom, hogy Varga József az egyik legpozitívabb ember, akit megismertem a munkám során! Talán a barátságunkat és az emlékeinket őrzi hűségesen és kitartóan ez a pici oroszlán, amit mindenhová magammal vittem és fogok is vinni, szem előtt van, és az elmondottak alapján talán érthetően ez a legkedvesebb relikviám!

                             Az én nagypapámnak igen jó a dolga:

                            Naphosszat üldögél a hinta-fotelba'.

                            Kiszolgálják, mindent odavisznek neki!

                            De szeretnék én is öregember lenni!

                            Keresek egy tollat, tükör elé állok,

                            Az orrom alá csinos bajuszt pingálok.

                            Arcomra ránc, redő - így ni -, ez már igen!

                            Az orromra dukál egy csinos pápaszem.

                            Épp, hogy elkészülök, belép az anyukám -

                            Egy szót sem tud szólni, elhűlve bámul rám.

                            Látom a szemén, hogy épp azt fontolgatja:

                            Derekas munkámat hogyan jutalmazza?

                            De ez a „jutalom” igen gyanús nekem,

                            Bevetem inkább a legjobb varázsszerem:

                            A nyakába ugrok, szorosan ölelem,

                            Már együtt kacagunk, és puszit ad nekem.

VIII. Pénzügyőr teljesítménytúra 

Szőlész, borász, okleveles borbíráló, az Európai Bor Lovagrend tanácsosa – ki az? A szokatlan megfejtéshez végig kell olvasnia beszámolónkat, mint, ahogy jólesően csússzék torkunkon a hegy leve, ahhoz a magát a hegyet is meg kell járni!

 A nyolcadik pénzügyőr gyalogló teljesítménytúra idei terepe a kőszegi hegység volt – nem túlzás kijelenteni, az eddigi legszebb, és hazánk leglátványosabb környéke. Míg az érkezés estéjén, pénteken mindenki saját társaságában és érdeklődésére vette nyakába az Alpokalja gyöngyszemét, Kőszeg városát, második este a szálláshelyet körbe vevő arborétumban, majd a kollégium éttermében múlattuk az időt. Múlattuk és mulattunk! Mindkét este viharral riasztott meg bennünket az időjárás, de a hegyi útvonal szerencsére a túra napjára nem vált balesetveszélyessé.

 A huszonkét kilométeres útvonalon egymást érték a nevezetességek, kezdve az indító állomásként szereplő cáki műemlék pincesorral, folytatva Velem látványosságaival: kőkapu, Nepomuki Szent János (a hidak védőszentje) szobrával, és a vízi fűrészmalommal. Stájer-házak, Vörös kereszt, Felsővár-kilátó, egykori határőr laktanya, Kálvária templom, természetesen a stációkkal, végül a város szélét visszafelé érintve a Korona bunker, ahová 1945-ben a nyugatra menekülő kormány a Szent Koronát rejtette. A buja és vadregényes erdőt tiszta és informatív tanösvények, bő vizű források, vadetetők tették varázslatossá a kiránduló számára.  

A túra csúcsa fizikailag a 882 méter magas Írottkő kilátója, ahol az egyik szervező, Sziva Zoltán

teljesített folyamatos idegenvezetést az 1913-ban épült kő kilátó közepén elhelyezett és „megírt” határkőről, és az azóta eltelt idők történelmi érdekességeiről. Mintegy száz pénzügyőr vett részt a túrán, Kelebia, Szeged, Miskolc és még sok távoli, de a túrában összekovácsolódott kolléga részvételével. Áldás a Pestről indított pénzügyőr autóbusz, amit a testület kedvezményesen bocsát a PSE rendelkezésére erre az alkalomra. Mivel külső szponzorok támogatásával szolgálati okokból nem élhet a testület, a szervezők amúgy „magad uram, ha szolgád nincs” elven szervezik a teljesítménytúrát, úgy, hogy a résztvevőknek még megfizethető legyen, ám a megszokott komfortfokozat se csorbuljon. Így az állomásokon ismét volt energiabomba: csoki, banán és üdítő ital. A célállomásra akadt isteni finom mangalicazsír, lila hagyma, uborka, amit az éhes vándor érkezés után friss kenyérre rakhatott és elfogyaszthatott. Pedig az illatokból sejtettük már, hogy megholt egy disznó, amit Illés József kollégánk ejtett el valahol a Bükkben (vaddisznó volt a megboldogult, és kilencvenhét kilogramm).

Ételáldozat vált belőle Szabó Péter és Dohányos Béla jóvoltából, akik az udvaron felállított egyik üstben a húst rotyogtatták hosszan, a másikban először kopogósra pirították majd pergősre párolták a tarhonyát. Valahogy (tán csak nem a lábunkban lévő huszonkét kilométer miatt?) ez a kezeslábas fogás jobban esett, mint egy Gundel ételsor, ezüst eszcájggal. Tocsogós volt, és szaftos, jól fűszerezett és házias. (Látszik is a szakácson, hogy nem csak főzni tud, enni is szeret!) Köszönjük fiúk a vacsorát! 

Következhet az első sorban feltett találós kérdés megfejtése, ugyanis ezúttal sem maradt el a borkóstolás! Csakhogy – ilyet még nem látott a pénzügyőr túrázó – egy hajdani, ma már nyugdíjas

pénzügyőr kollégánkra illenek a fenti címek. Az EU-csatlakozáskor nyugállományba vonult Alasz László őrnagy (?) bortermelő lett! Aktív korában is foglalkozott már háztáji mértékben szőlővel, de igazán csak nyugdíjazása után teljesedett ki ez a szerelem oly mértékig, hogy jelenleg már fiaival egyetemben művelik az egyre terebélyesedő szőlőültetvényt. Négy borát kínálta be a vacsora előtt, melyek közül az egyiket 2009-ben a szokásos szüreti rendezvénysorozat keretében Kőszeg város borává minősítették. Hagyományosan a környék szőlősgazdái titkosan nevezik termékeiket a megmérettetésre, amit a képviselőtestület kóstolással ugyancsak titkosan bírál el. A nyertes bort az önkormányzat felcímkézi, egy éven át reprezentál vele, és természetesen a termelő is felhasználhatja marketingeszközül a megtisztelő minősítést. Így esett, hogy Alasz László pénzügyőrből megsüvegelt borász lett, akinek ezúton gratulálunk, köszönjük a finom italokat, további erőt, egészséget, jó termést és érlelő napsütést kívánunk nemes tevékenységéhez! 

Ami pedig a túra összegzését illeti: el kell mondjuk ismét, hogy ez a rendezvény már rangot vívott ki magának a pénzügyőrségben, a pénzügyőrök között! Amatőr résztvevők, profi szervezésben. Az előkészületekben részt vállaló fiatalok, a fentebb már említettek mellett Bánár Zsolt és Szoboszlai Tamás kolléga is, már hónapokkal a túra előtt összeállítják a programot és percről-percre megtervezik, megszervezik azt. Mondhatnánk: az első lépétől az utolsó forintig, az első pecsételéstől az ágynemű leadásáig, az itiner készítéstől az oklevelek megírásáig minden apróságra figyelniük kell, és figyelnek is. Lássuk be, ez felelősségteljes munka, főleg úgy, hogy szolgálati feladataik mellett teszik ezt.  S ha a testületnek fontos, hogy fiataljai – gyakran családostól - egészségesen, hasznosan töltsék szabadidejüket, kérjük, támogassa a jövőben anyagiakkal és eszközökkel ezt hagyományőrző országjáró túrát! Hogy a következő mondat a jövőben sose kérdőjellel, hanem mindig felkiáltójellel hangozzék el: túra lesz jövőre is!

Angyalok vezessék kezed! 

Rég volt az, amikor a Vám- és Pénzügyőrség Mátyás utcai Klubját kizárólag a kulináris élvezetek miatt látogatták a pénzügyőrök! A Klub, mint szervezeti egység, eddig is sokat tett a kultúráért, egy új kezdeményezéssel, hagyományteremtő szándéktól vezérelve pedig a jövőben ide látogató szó szerint megkapja, mi szem-szájnak ingere. Márciustól ugyanis egy-egy hónapra ifjú tehetségek kapnak itt nyilvánosságot olyan munkáikkal, amit szabadidejükben alkotnak, hobbiként gyakorolnak vagy gyűjtenek. Ennek a sorozatnak első kiállítója Váradi Ágnes közalkalmazott, az Országos Parancsnoki Hivatal ügykezelője, amatőr festő-képzőművész.

Az egy híján harminc, különféle stílusú képből álló kiállítás megnyitója igazán népes közönség előtt, dr. Nagy János altábornagy, országos parancsnok által történt. Bíztató szavaira szükség is volt, melyekkel elismerte, bátorította ifjú kolléganőnk próbálkozásait, szavaival élve: úton a Parnasszus felé…

-          Kedves Ágnes, hol bicsaklott meg a pályája, hogy ilyen művészi vénával egy intézmény postázójában kötött ki?

-          A vágyak és lehetőségek mérlegelése, komoly megfontolása maga a valóságos élet terelt ide, de már nem tekintem megbicsaklásnak. Modell- és Divat Szakközépiskolában érettségiztem, ahol a divattervezés vonzott, leginkább a jelmez- és ruhatervezést szerettem, és ahol a tanárom jó érzékkel hagyott kibontakozni. Szárnyakat kaptam, szinte láttam magam későbbi, saját divatszalonomban… A továbbtanulásnál viszont jöttek az akadályok, hiszen már a művészeti főiskolára való felkészítésnek is olyan nagy volt az ára – szó szerint, pénzben kifejezhetően -, hogy a szüleim csüggedten hozták tudomásomra, ezt képtelenek finanszírozni. Egy plázában lettem eladó, de mikor Tápiószentmártonba költöztünk, a munkabeosztás miatt ellehetetlenült a bejárásom. Anyu dolgozott a testületnél, mi több, egy darabig itt az iktató irodában, és ahogy ecsetelte a lehetőségeket, gondoltam, megpróbálom. Azzal, hogy felvettek, és nagyon jól is érzem magam, a képzőművészet a második sorba került, megmaradt hobbinak. Vonzalmamat - vagy tehetségemet - pedig talán a nagybátyámtól örököltem, aki a kovácsmesterséget fejlesztette művészi szintre, ő igazi életművész, fél Szentendre kovácsoltvas látnivalója az ő kezei közül került ki.

-          Meséljen a helyről, ahol alkot!

-          A hely a mi családi házunk, abban is a saját szobám. Inspirál a csodálatos környezet, amit anyukám teremtett, bocsánatot is kell kérnem tőle, mert serdülőként rettenetesen tiltakoztam a költözés ellen, de amit ő a saját kezével megvalósított, az igazi békés, családi fészek. Bár tájképeim a fantázia és a képzelet közös játéka, ez az intim, természetközeli állapot szuggesztív hatást gyakorol rám. Apuval erejükön felül dolgoznak, ha visszavonulok festeni, a legnagyobb kerti munkánál sem szólnak. Munka közben zenét hallgatok, ilyenkor meglódul a fantáziám, vagy a régóta dédelgetett elképzelést könnyebben megvalósítom. Mintha valami kézen fogva vezetne, húzna a kép végső formája felé.

-          Talán az angyalok, akik, mint önéletrajzában megemlítette, sokszor megihletik.

-          Ez így van. És nem feltétlenül a mosolygós, dundi, szárnyas angyalok, puttók, hanem azok az „angyalok”, akik köztünk, a földön járnak, csak sokszor fel sem ismerjük őket. Én már igyekszem tudatosan keresni, észrevenni, példaképemnek tekinteni őket, és hagyom, hogy egy-egy kép megszületése során vezessék a kezem.

-          Képei mind anyagában, mind stílusában elég változatosak. Ezt az útkeresés tétova lépéseinek tekintsem, vagy a merész sokoldalúságnak?

-          Annak, hogy a hangulataim szerint alkotok. Ezt megteremtheti egy vásárlás a dekorációs boltban, egy felfokozott, vagy akár egy depresszív állapot. Aztán meg szívesen alkalmazom egymás mellett a szélsőségeket, de visszakacsingatok a modellrajzok felé is. Bátran nyúlok új, szokatlan anyagokhoz, mint madártoll, csillámpor, gyűrt anyagok, kavics, kombinálom őket, épp, amilyen hangulatban vagyok, vagy amit rendelnek.

-          Apropó, rendelés! A kiállított képeit beárazta, köztük a legkedvesebbet is. Hogy tud megválni tőlük, főleg a legkedvesebbtől?

-          Könnyen, mert öröm számomra, ha mások is felfedeznek bennük bármilyen szépséget, nem feltétlenül azt, amit számomra jelent. Az alkotó, legalábbis az én célom csupán ez. Címet viszont sosem adok egyik képemnek sem, mert egyrészt nem olyan absztrakt, hogy ne lehetne megérteni, másrészt meg nem akarom befolyásolni a nézőt, hogy mit akartam kifejezni, közvetíteni, amikor készítettem. Az árak láthatóan nem komolyak, inkább csak anyagárról van szó, csekély hozzájárulás a kiadásaimhoz. A rendelések eddig véletlenszerűen adódtak, mondjuk egy szobai berendezés, stílus kiegészítéseképpen, és minden alkalommal úgy láttam az arcokon, hogy sikerült megfelelni a kívánságoknak.

-          Hogyan tovább?

-          A képzőművészetben lelkesen, érzelmesen, attraktívan. A munkában pedig szorgalmasan, kitartóan, türelmesen. Művelődésszervezői diplomám van, három év alatt, mióta a pénzügyőrségnél dolgozom, egyetlen szakirányú tanfolyamot végezhettem el, mégpedig az OKJ-s levéltárosi képzést. Szeretnék nyelveket tanulni, és úgy tervezem, hogy a tanulás mindig része lesz az életemnek, legyen szó akár szakmáról, akár művészetről.     

 A MI CSALÁDUNK

                                            Bemutatom a családom:

                                             Apa, anya, meg én.

                                              Ez éppen három.

                                            Velük érzem magam

                                            Legjobban a világon.

                                         Mindenkinél apa a legjobb,

                                          Legerősebb szerintem,

                                             Bár, ha birkózunk

                                            Esténként, gyakran

                                            Két vállra fektetem.

                                            Bármit elmagyaráz,

                                           Vacsorát ad, fürdet,

                                           Mesél, hogyha kérem.

                                          De mindennél jobb az,

                                          Amikor a nyakába ültet.

                                          Anyukám meg biztos

                                        A világon a legszebb lány.

                                             Hófehérkét, és

                                            Csipkerózsikát is,

                                          Túlszárnyalja talán.

                                         Selyem a hosszú haja,

                                           Mindig jó az illata,

                                      Sokszor megdicsér, cirógat,

                                        És mindig ad az arcomra

                                           Cuppanós puszikat.

                                           Engem mindketten

                                           Nagyon szeretnek!

                                          Mostanában, gyakran

                                              Azt suttogják:

                                        Jé, hogy nő ez a gyerek!

                                          Összetartozunk így,

                                         Mi hárman. De végül:

                                        Szegényebbek lennénk

                                        Rokonságunk, és csodás

                                          Nagyszüleink nélkül!

A kaland már itthon elkezdődik!

Ismerkedjünk közelebbről a Budapest-Bamakó autós rallival, amelyen Ferencz Zoltán főtörzszászlós kollégánk többször is ott volt. Bár az első út – mint mondja -, erősen megviselte, azóta is rajthoz áll, mégpedig nem is a túra, hanem a verseny kategóriában. Január 17-e és 30-a között úton, és úttalan utakon tizennyolcezer kilométert megtéve huszonkettedikek lettek verseny kategóriában. Hogy mi vonzza, azt halljuk tőle.

Amatőrből profi

-          Hogy egyáltalán indultam, és hogy a verseny kategóriában, az egymásból következik és véletlen. Mire döntöttem a részvétel mellett, túra kategóriában elfogyott a nevezési keretszám, és arra is igen rá kellett dolgozni, hogy verseny nevezési lapot szerezzek. De már ilyen problémák esetén is beindul a segítséglánc, ami végigkíséri a készülődéstől a megérkezésig az utat: utolsó pillanatban sikerült. És itt a titka a vonzásnak is: a szerzett barátok, az összetartozás, az önzetlen összmunka. A verseny tulajdonképpen egy nagy játék, ahol a versenylapon megjelölt tájékozódási pontokat kell érinteni. Ebben az esetben egy-egy betűt kellett megkeresni a helyszínen, amit a szervezők a legkacifántosabb helyre írtak fel - víztorony tetejére, vagy a bazársor végében omladozó falra, szikladarabra -, és amelyeket hibátlanul összeillesztve kaptuk meg a végső feladatot. Az első ilyen azonosítási pont már a Bakonyban megvolt, de Afrikában, ahol úttalan utakon haladtunk, ahol még a helyiek is bajban vannak a – szó szerint szélfútta terepen -, ott néha nagyon nehéz dolgunk akadt.

Teréz anya - díj

-          Hányan, és milyen autóban ültetek?

-          Négyen voltunk, már korábbi ismerősök, és az én 1993-as Mitsubishi Pajerommal „Alanatour Afrika Team” csapatnéven utaztunk. Terepen csak én vezettem, én ismertem ugyanis a járgányom gyenge pontjait…

-          Nem tudom, itt az külön adrenalinpumpa, ha valami kőkorszaki Flinston-kocsival vágnak neki az útnak, ami talán célba sem ér?

-          Nem szó szerint, de többnyire valóban nem extra autók alkotják a konvojt. Bár az első út óta ez is változott, most volt egy-két szerelő kísérőautó, hallottam olyat is, hogy célirányos vezetési és tájékozódási edzést tartottak indulás előtt, ők nem magyarok voltak. Persze fontos, hogy legalább egy ember tisztában legyen az autó anatómiájával, és jó, ha a többiek is tudnak segíteni apróbb bajok esetén. A futam nagyobb ismertsége révén az idén szerencsére támogatót is tudott szerezni a csapatunk, ez megkönnyítette az autó felkészítését is. A kaland már itthon elkezdődik, amikor mondjuk a járgány pár nappal az indulás előtt még kosárban van, azaz darabjaiból kell felépíteni, és csodával határos módon talpra is állítjuk.

-          A túra karitatív jellege megmaradt?

-          Igen, sőt nagyobb jelentősége lett és célirányosabb. Most már igazából tudjuk, hol, mire van szükség, a kisebb használati tárgyaktól kezdve – elemlámpa, gyermekruha, iskolaszerek – a kútfúró berendezésekig, vagy a szegények kórháza műszereinek bővítéséig. A nagyobb eszközöket felirattal, címzéssel ellátva már itt Budapesten felpakolhatták egy kamionra az adományozók, és a megjelölt helyen lerakták. Még ha csak elvileg is, de jó érzés tudni, hogy elnyertük a Teréz-anya jótékonysági díjat.

Változó Afrika

-          Ismered már Afrikát?

-          Csak valamennyire, de nagyon el tudja varázsolni az embert. Igaz, nézelődni csak visszafelé tudunk, mert a célig nagyon feszített a tempó, volt, hogy egy perc késés miatt nem akarták igazolni a napi távunkat. Szerencsére elfogadták a fényképet és azok „vallomását”, akiknek az elakadt járművét segítettünk megjavítani. Ami Afrikát illeti, szinte minden nap, minden napszakban más arcát mutatja. Más az emberek tempója, más illatok vannak és szokatlan hangok, amire ébredünk. Az emberek kedvesek és segítőkészek, persze azt sem szabad elfelejteni, hogy a Bamakó túra nekik eseményszámba megy, hiszen bevételhez juttatja őket autószerelés vagy apró csecsebecsék értékesítése révén. Az egész település felbolydul, sokan a falu szélén integetve, köszöntve várnak.

-          Emlékszem, az első utazás alkalmával nagyon nehezen hagytad itt az egyéves kisfiadat. Mit szól újabban a család?

-          Őszintén szólva az első, nagyon kemény futam után nem készültem újra elindulni, mert azért a munkában és – valóban: otthon, a családban is helyt kell állni. Aztán ahogy szépültek az emlékek és közelgett a január úgy kezdett egyre jobban izgatni a kaland, aminek persze nem tudtam ellenállni – másodszor is nekivágtam. Tavaly nyáron egyszer rápillantottam a kedvesem, Dóri alakjára, és annyit kérdeztem: csak nem? De – mondta -, mire megjössz Bamakóból, ő is megérkezik. Ebből tudtam, hogy számít arra, hogy harmadszor is vágyni fogok a túrára, és el is enged - várandóssága ellenére. Nagyon jólesett, hogy így reagált, és elfogadja hobbimnak ezt az egyetlen szórakozást. Valóban, február 20-án megszületett  második kisfiúnk, Marcell. Leventének pedig most már tudok mesélni az afrikai kalandokról, aki időnként nemes egyszerűséggel csak annyit mond: jó, akkor holnap Bamakóba menjünk inkább, ne a nagyihoz….     

KÉRDÉS

Durrog az ég, villámból van

az ég pókhálója,

Csibicsaba pisze orrát

az ablakhoz nyomja.

Eresz alatt keskeny árok,

benne pöttyös labda,

borsószemnyi esőcseppek

ficánkolnak rajta.

Csibicsaba tépelődik,

homlokát ráncolja,

rezzenetlen tekintettel

az eget firtatja.

Bukfenceket vet a nyelve,

míg végre kimondja:

„Hogy esik az eső, ha az

ég nincs kilyukadva?”