Reggeli kávé óta nógat az ádáz napirend,
A hasznosság látszata sunyin körbeleng.
Felrázom a párnám, bevetem az ágyat,
A kifogástalanság ma is csupán látszat.
Hajszol bár a pormentes pedantéria,
A hypo-szagú, makulátlan higiénia,
Pedig milyen jó lenne - mint régen -,
Összeforrni ráérős, izzadt ölelésben.
Jó ez így. Béke van. Már nem bánt senki.
Vajon tudnék-e újra tüzesen szeretni?
S létezik Istennek olyan teremtménye,
Aki az érzésért velem lelkesülne?
Jót főztem. Jóllaktam. A gyomrom tele van.
S ekkor jön az alkony alattomosan,
Gúnyosan kérdezi: jól van ez így neked?
Hisz esténként keblére ölel a csend.
Rád támaszkodnak a magányos árnyak,
Falhoz szorít az önként választott bánat,
S a csend, mely egy darabig pihentet,
Kivégez, megöl, ha soká marad veled.
Takarodj, szembesítő, reménykeltő álom!
Ne radírozd ki számos csalódásom!
Mikor, mire vágyom, azt magam se tudom.
Számomra a magány a legfőbb oltalom.
