Hullanak köröttem az emberek,
Mint októberi, garázda viharban a rozsdás levelek.
Túl sokan utaznak túlra, akiket szeretek.
Hiába minden fojtott bánat, gyász, minden jajszó,
Hiába sikolt égig újra az Il Silenzio,
Csak gyűlnek, gyűlnek a könyörtelen hiányjelek.
Hiányotok - jobb, ha nem beszélünk róla,
Pótolhatatlan. Használatban megfáradt ócska,
Végleg visszavonhatatlan, örök bújócska.
Fájdalmas, hogy, mint rólatok is csupán a szó,
Utánam se marad majd lényeges hírmondó,
Csupán az avuló-félben lévő részvét-szó.
Egyszer én is - őszinte virrasztás helyett -,
Tenyérnyi fehér papíron, kettős fekete keretben,
Váratlan, meghökkentő partecédula leszek.
