Nem ittam eleget, hogy tehetségesebb legyek.
Ihletemet elkerülte a szesz-szagú lehelet.
Esély se volt kipingálni színes álmaimat,
Satnya pálma nőtt hát a zord teher alatt.
Alig kaptam enni, nem, hogy eleget,
Ismeretlen szó volt - vagy látszat - a szeretet,
Hideg tűzhely, üres fazék, jobb ha belenyugszom,
Gyermekkoromban a kert volt terített asztalom.
Hízott rajtam a kosz, bár nem falt fel egészen,
Szép szót, mesekönyvet is hiába kértem,
Mindez a múlté már, hát nem panaszkodom,
Sőt, jelen sorsomért hálával tartozom.
Ha füveznék, kábító gyógyszereken élnék,
Attól vajon tehetségesebb lennék?
Vagy saját kezűleg kéne babért szednem?
S a tákolt koszorúmat a fejemre tennem?
Nem szedáltak, nem kezeltek pszichiátrián,
Ez vetette vissza a tehetségem talán?
Jahh, s a nikotin, drog, koffein hiánya
Korlátozott ily sekélyes alkotó munkára?
Nem álmodtam nagyot: tehetséges legyek,
Mert felül virulni, lent kapaszkodni kellett.
Alig fáj már, hogy csak ennyire futotta,
Elrendeltetett. A lelkem meg tiszta.
Tehetségért a sorban nem sírtam eleget,
Szégyelltem megírni a gyötrelmeimet.
Mert, hogy - bár a kutyatál színültig tele volt -,
Nevem sok éven át egyszerűen KUSS volt.
Rímeim, szavaim már nem vérző sebek,
De örökre megmaradnak sajgó elevennek!
Elkerültek a Léda, s Anna szintű versek,
Mert nem imádkoztam, s nem vertek eleget!
Ha a siker tényleg kínokból fakadna,
Felkapaszkodtam volna tán a Parnasszusra.
De vagyok földi, szerény, szófacsaró zsonglőr,
Kínrímet, szatírákat gyártó lelkes amatőr.
Maradok is ekként, az utolsó sorban.
Béke van bennem, minden úgy jó, ahogy van.
Morzsáimból még azok is jóllaknak,
Kik kakasszó előtt háromszor megtagadnak!
