Apám falusi tanító volt. Egy bodrogközi, csöpp településen, szolgálati lakásban laktunk, amelyhez keskeny, döngölt földutacska vezetett, parádét legfeljebb a kétoldalt szomjazó kövirózsák tarka kavalkádja jelentett. Édesapa nagyon nehezen buktatott meg bárkit is az alsó tagozatból – szájára vette volna a falu őt is, meg a gyerek családját is -, de egyszer mégis erre került sor. Egy fiúcska év végi bizonyítványába – valószínűleg az igazságosság jegyében -, egyes került. Apám szabadkozva magyarázkodott a szülőknek, és felajánlotta, egész nyáron korrepetálja a gyereket, hogy a pótvizsgán sikeresen teljesítsen
Így is történt. A gyerek heti kétszer, délután, pontosan megjelent nálunk, apu szinte szótagonként magyarázta el neki a tananyagot, ha nem értelmileg, akkor az ismétlések okán rég fejből kellett volna fújnia a tudományt, amire a pótvizsgán számíthatott.
Nem emlékszem, sikerült-e a vizsga, egyáltalán előtte történt, vagy utána, csak az él az emlékeimben, amikor a fiú anyukája megjelent a házunk előtt egy kosár almával. Az én szememben hatalmas kosárnak tűnt, tele fényes, piros, frissen szedett almával. Apámat kereste, ő ki is ment hozzá a kapuba. A függöny mögül csak valami némajátékot láttam, szelíd integetéssel, mutogatással, kölcsönös fejcsóválással, aztán, hogy az asszony lehajtott fejjel visszaakasztja a kosarat a kormányra, megfordítja a biciklit és elhajt. Apám sarkon fordult és bejött a konyhába.
Akkor már ott álltam vele szemben, mint marionett figura, mint egy megriasztott, vad kismacska, talán kővé dermedten, szavak nélkül is szemrehányóan. Némaságomban ott volt minden követelés, düh, gyűlölet, hiszen apu jól tudta, mennyire szeretem az almát! Nem a narancsot, banánt, fügét, amiről akkor legfeljebb álmodozhattunk – az almát! A vidéki emberek szotyoláját, krumpliját, édességét, csemegéjét, desszertjét.
Csak álltunk egymással szemben, apám elvárta, hogy megértsem a döntését. De én nem értettem meg. Azt hittem, és addig úgy is tapasztaltam, egyetlen vagyok a világon, akiért mindent megtenne, de tévedtem: nem volt képes elfogadni egy kosár almát annak az anyukának a hálájaként, akinek a kisfiát egész nyáron tanította, és akiknek valószínűleg sok-sok almafájuk volt, és az a kisfiú annyi almát evett, amennyit csak akart!
Lehet, hogy ordítottam, lehet, hogy hallgattam. Vagy felváltva.
És akkor apám csendesen, de határozottan azt mondta: öltözz. Rohantam. Apám kitolta a kamrából a biciklijét, felültetett a csomagtartóra, és elindultunk. Miközben kerekeztünk a közeli kisváros felé, valahogy beakadt a zoknim, szandálom, lábam – nem is tudom, hogy mim -, a küllők közé, véresre horzsolta a belső lábszáramat. Azt se tudom, sírtam-e, vagy sem.
Amikor beértünk a városba, apám az első zöldségesnél vásárolt két darab almát. Pirosak voltak, szépek. Az egyiket ott, helyben megettem, a másikat hazáig szorongattam. Nem tudom, örültem-e, vagy csak jóllaktam, mert amit a kosárban láttam, amit a néni hozott a házunkhoz, és biztosan a két kezével szedte, hálásan hozta a tanító úrnak a korrepetálásért, azok sokkal jobban tetszettek.
Ma már mindent értek. „Most látom, milyen óriás Ő.”
Az édesapám, a csöpp kis borsodi falucska hajdani tanítója.
