Puskin: Anyegin
Alekszandr Szergejevics Puskint a 19. század első évtizedeinek lendületes, új stílust és új eszméket dédelgető írója, költője, novellistájaként jegyzi a világirodalom. Valamennyi műve magán viseli személyes életének adatait és élményeit, egészen a Hannibál-i felmenőkig, nemesi származás, aktuális politikai összeesküvések, száműzetés, állami szolgálat -, így mi, kései olvasói és tisztelői tételezzük fel, hogy pályafutása talán legtöbbet idézett, legismertebb művéhez való ihletét is saját tapasztalatából, érzelmeiből merítette. Annál is inkább, mert 1930-ban feleségül vette „Moszkva, de talán egész Oroszország legszebb hölgyét”, aki ugyancsak hamvas – Natalja tizennyolc éves volt ekkor – leányka volt. Puskin méltatlanul korai halálát is a kor büszke „romantikája” okozta, azaz a felesége jó hírének megvédése érdekében vállalt és vívott párbajban, szerzett sérülésének harmadnapján életét vesztette. (1937) Négy gyermekük volt.
Anyegin című, 1933-ban megjelent, műfajilag a romantikus verses regényként ismert művéből, „Tatjána levele Anyeginhez” világszerte, kedvenc szerelmes monológ.
A 19. század eleji orosz társadalomban is szigorú szabályok uralkodtak: a hölgyek részéről nyakat és kart elfedő blúz, szemérmes viselkedés, titokzatosság. Az, hogy egy nő valljon szerelmet egy férfinak, finoman szólva sem fordulhatott volna elő. A műben hozott levél szerint Tatjána - legalábbis a lelki, érzelmi elvárásokat – teljes egészében felrúgja.
A szikra ott pattan, amikor egy családi látogatás alkalmával megpillantja a saját nagybátyja temetésére visszaérkező érett, mogorva, valamitől megkeseredett Anyegint. Azonnal olthatatlan szerelemre lobban külseje, hangja, megjelenése iránt. (A teljes műből kiderül, hogy a férfi sem érzéketlen, de nyomasztó búskomorságában ridegen viselkedik mind társaságban, mind az ifjú hölggyel szemben.) Nem tudni, hány találkozás és mennyi idő előzte meg Tatjána szerelmes vallomását a férfi felé, mindenesetre dadáját beavatva, általa küldi el titkos üzenetét a férfinek. Sóvárogva égő szerelemmel reméli a választ, ami elutasító lett.
Az ifjú, szerelmes lány mentegetőzéssel kezdi levelét: „én írok önnek – kell ennél több?”, hiszen az idő tájt még szigorú szabályok igazították el az udvarlást, házasságot. Legalábbis arisztokrata, úri körökben. Tatjána számol is a „megvetéssel” és jelzi, hogy a férfi részéről való viszonzásnak már a „szánalma” is elegendő lenne részére. Mentegetőzik, miszerint türtőztetni akarta magát, de mivel a férfi zárkózottsága miatt csekély esély van arra, hogy újra „láthatnám, hogy halljam én a kedves hangját”, ezért megszületett e titkos vallomás. „Éjjel-nappal töprengek magán” – folytatja -, s szinte hibáztatja a sorsot, amiért ilyen szenvedést okozott, hogy ezen az „Isten háta mögötti részen” felfedezte a férfit, a vonzalmat, a szerelmet. Bár ezekben az érzésekben még tapasztalatlan – vallja be -, de szenved és vergődik az új érzések tengerén.
Következő soraiban merész szavakkal egy életre tesz ígéretet a férfinek: „Senkinek e világban nem adnám oda szívemet” – ezzel tetőzi be előző gondolatmenetét, miszerint: „hű felesége lennék, és jó anya is, mondhatnánk.”
Felidézi, elmeséli azt a villámcsapás-szerű pillanatot, amikor meglátta Anyegint, mert bár érintetlen, serdülő lányként ismeretlen volt számára a szerelem világa, de „vágyaimban rég… nem álom volt, létező”. „Megjelent, és álmaimban, hangod simított vágyaimban.” Itt tetten érhető a pillanat, ami a serdülők és kamaszok lelke és teste egyaránt megszólal, amikor az ifjak nem tudják, mi a szerelem, a csók, az ölelés – de amikor elkövetkezik az érzés, a test azonnal tudja, hogy kell cselekedni.
Tatjána további vallomásában pőrére vetkőzteti a lelkét, álmatlanságot, imát, látomást, vágyat, reményt, hitet, angyalt, kételyt vizionálva. Megvallja, hogy éjjelente „odasuhanva vánkosomhoz, halmoztál-fűztél szót a szóhoz, új reményt, hitet hozva el…” Azzal is számolva, hogy mindez csak „játék az ifjú lelkemmel.” Hiába csitítja vágyát, az pillanatról-pillanatra eluralkodik szívében.
Tatjána szerelmét, őszinteségét, életét helyezi a vágyott férfi bizalmába, kezébe. Felhatalmazza, hogy ébresszen szívében reményt, „vagy súlyos álmaim szakítsd szét a megérdemelt megszidással.” De mindenek előtt: „bízom önben önfeledten”
Érdekes lenne megtudni, mi lett volna a folytatás, ha Anyegin elfogadja a lány szerelmét. Úgy tűnik, leginkább önmaga alkalmatlanságától tartott, házassági, családi és konvencionális elvárásokhoz alkalmazkodni képtelennek tartotta magát, zord, morózus természetét leplezve utasította el Tatjána szerelmét. Ám mindkét fél gyötrődése titok marad, legalábbis a romantikus dráma kései kibontakozásáig, amikor késedelmesen ugyan, de a férfi vallja meg szerelmét Tatjánának.
A magyar műfordítást a Puskin után közel száz évvel született Áprily Lajos készítette, az érzelmeket az ő csodálatos, dallamos, ringató szavai keltik életre. Olyan, őszintén és egyszerűen beszél, mintha a monológ egy imádság volna, amit éppen akkor, a vágyott könyörgésre fogalmazna meg maga az imádkozó. Nincsenek benne érzelgős kitörések, szélsőséges hullámhegyek és - völgyek, csak suttogások, egymásba font kívánságok, érzelmek és vágyak.
x x x
Utózönge: a varázslatos monológot sokadszor újraolvasva motoszkált bennem a kisördög, de – szerencsére – nincs meg bennem az ipszilon generáció által használ szókészlet, melynek nyelvezetén újrafogalmaznám ezt a vallomást. Pedig biztosan érdekes lenne.
Lehet, hogy már az ötlet is szentségtörés, no és főleg nem a tananyag része!
