Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség
Aki még nem sírt könnyek nélkül, és nem mulatott zajos kacagás nélkül, aki nem álmodott még ébren, joggal hihetné, hogy a Hajnali részegség valóban egy tobzódó, mámoros este utáni fájdalmas macskajajról szól.
Milyen megtévesztő is tud lenni a fantázia, és a művészi ábrázolás: Kosztolányi Dezső bizonyára életében nem volt annyira józan, mint amikor ezt a versét írta. A XX. század első harmadában vagyunk, a szerző élete delén, családban, írói, költői, műfordítói és egzisztenciális pályája csúcsán. A Nyugat megbecsült szerzője, Ascher Oszkár, Babits Mihály, Juhász Gyula, Füst Milán, Karinthy Frigyes jó barátja, csak a Párizsban tartózkodó Ady Endre körme alatt volt egy ideig szálka. Bár többnyire kerülte a pártoskodást, megérintették politikai célzások is, bár ebből se jobbról, se balról nem jött volna ki jól. Néhány szerzőtárs taszigálta ugyan karrierét, de boldog család vette körül (feleség és egy fiú gyermek), sikeres irodalmi közegben alkotott, és többek közt Thomas Mann elismerését is magáénak tudhatta.
Kosztolányi Dezső termékeny évtizedek, számtalan vers, novella, műfordítás, tanulmány, regény után, negyvennyolc évesen, 1933-ban szembesült a halálos diagnózissal, a „szabályozatlan sejtszaporulattal” azaz a rák első jeleivel. Ez idő tájt született nem csak, hogy tőle, de a magyar irodalomnak is egyik legremekebb lírai költeménye.
A vers küllemét tekintve nem szabályos ritmusú, szabad sorvégekkel, de összetartó értelemmel, rövidebb-hosszabb sorokból és strófákból áll. Leginkább egy költői levélhez lehet hasonlítani. Az első felütés feltételes módot használ, két rövid, pattogós tőmondatban: „Elmondanám néked. Ha nem unnád.” Biztos megvan ennek a kijelentésnek az oka, de tudjuk, amit ő el akar mondani, azt el is fogja mondani. Monológban, négyszemközt az olvasóval, általánosságban, az egész világnak, szemrehányóan, önváddal, reménykedéssel, megbékéléssel, beletörődéssel – de el fogja mondani.
„Csak forgolódtam dühösen az ágyon, nem jött az álom.” Miért is? A halál szele sose jön jókor, de ő még olyan fiatal. Olyan tehetséges, annyit kellene még írnia, és úgy kellene, hogy szeresse a családját, és őt viszontszeressék. És itt van ez a bizonyos orvosi lelet. Mit várhatunk ekkora sokk után? A hétköznapi ember sír – a költő ír.
Képzeletben – vagy valóságosan – kialvatlanságtól, fáradtságtól részeg bizonytalansággal körbe botorkál az otthonában, a szobákban rápillant békésen alvó családtagjaira, hol „a szájakon lágy, álombeli mézek”. Majd a „negyvenedik” cigaretta mérgező füstjén át elrévedve kitekint az ablakon, s mintha a tetők elrepültek volna a házakról, látja, nézi a hétköznapi emberek hétköznapi cselekedeteit. A nappalok robotolása után a „dobozban, ketrecben” éppen „a mindennapos agy-vérszegénység borult reájuk”. A rutin napról-napra ismétlődik, évszázadokon, évezredeken keresztül, Hannibáltól – s még előbbről -, Budapestig, a mai napig, egészen a Logodi utca ablakáig, melyek felépülnek, s egyszer kőhalommá összeomlanak, elporladnak.
Kosztolányinak nem voltak szürkék a hétköznapjai. Már diák korában sem, amikor visszafeleselt magyar tanárának, emiatt el is tanácsolták, át is íratták másik középiskolába. A szép szál fiú a katonaságot is megúszta, s mivel családtagjai nem szorgalmaztak efféle protekciót részére, szerencsére pont egy tisztje jóakaratából, aki egy beszélgetés során talán felismerte, hogy a haza többre megy, ha a fiú inkább tollat vesz a kezébe, nem fegyvert. Így is történt. A fiatalember belekóstolt mindenféle humán tudományba: történelem, bölcsészet, nyelv, filozófia, fordítás, újságírás.
És pályája delén, egy hajnali „részegségben” ott áll az ablaknál, melyen át a csillagos ég végtelenje nyújt fényt, jövendőt, „mint anyám paplanja, az a kék folt”. S a költő ezen hajnali pirkadaton éber tekintettel vetíti le gyermekkorát, szüleit, történelmet és cselekvéseit. Feltűnik a képzeletben, messzeségben tán egy angyal, tán egy könnyű hintó, a mennynek tündérei, s valami vége múlhatatlan farsangi vigasság… Majd szemrehányást tesz magának, mi mindent helyezett előtérbe, mi mindent fecsérelt, s áldozott fel az élet élvezete helyett?
„Tudom, hogy el kell mennem innen” – összegzi a hajnali részegség ábrándképeit, és készülődik a nagy utazásra, „mint amikor már vége van a bálnak, s a kapusok kocsikért kiabálnak”. „Egy arra ringó, könnyűcske hintó mélyébe lebben” mert hívja, csábítja „egy drága szép nő… vagy tán egy angyal”. Oda, abba a világba, ahol „sok élő, fényes égi szomszéd várja”. A vers utolsó szakaszát talán közvetlenül a feleségéhez intézi, de egyben a világgal is közli hitét: „úgy érzem… egy nagy, ismeretlen úrnak vendége voltam.”
Kosztolányi Dezső, a délvidéki magyar különös, pompás színt vitt a magyar irodalomba. Három évvel a rákos daganat diagnosztizálását követően, 1936. november 3-án halt meg, a Fiumei Úti Sírkertben nyugszik.
A magyar nyelv tíz legszebb szavának „tulajdonosa”, Kosztolányi Dezső a Hajnali részegség című versével soha nem fakuló üstököst rajzolt a magyar líra egére.
