Fehérített ágyban haldoklik az anyám.
Lányom szíve alatt sarjad az unokám.
Mint egy rögös úton, kettejük közt megyek,
Nyílnak és hegednek talpamon a sebek.
Camino-n haladok, valahol közép tájt,
Súlytalan lesz mára, mi tegnap nagyon fájt.
Minden sóhaj, tünet összeáll reménnyé,
Özön könnyeimmel döngölöm keménnyé.
Délelőtt unokám szívhangját hallgatom,
Délután tenyerem anyám mellén tartom,
S míg a magzatvízben apró élet serdül,
Anyám szívverése napról-napra gyengül.
Elcsitult. Még pár percig őrzöm az álmát,
Hazamegyek szőni Pénelopé vásznát.
Amit nappal szövök, lebontom éjszaka,
Szemfödél lesz majd, vagy keresztelőruha.
Időnként érzem, menten összeroppanok -
Mások csak azt látják, milyen erős vagyok.
Ne szánj! Összes ősöm, utódom az enyém,
Ott vannak mindnyájan a szívem szegletén,
Soha nem cserélnék azokkal életet,
Kiknek a hasonló leckék ismeretlenek.
Fehérített ágyban tért jobblétre anyám.
És megszületett az én drága unokám.
