Kissé röstelltem, amikor kiderült, hogy a Hasenfracz család legjobban szeretett napjába rondítottam bele – mármint a jelenlétemmel -, de aztán ráébredtem: nekik minden nap szerethető, úgy hogy teljesen mindegy, mikor tettem volna tiszteletemet a négytagú családnál. Ahol persze mindkét szülő közel tíz éve testületi tag: Hasenfracz Béla hadnagy, fogalmazó, felesége Edina, közalkalmazott, jelenleg mindketten a Közép-magyarországi Regionális Parancsnokságon dolgoznak.
A „riport” már az autóban elkezdődik, amikor megkérdezem, mikor van a hétvégi piacjárat, és összeszedjük-e hazafelé menet a gyerekeket?
- Nem piacozunk – mondja Béla -, Dunakeszi mindkét végén van bevásárlóközpont, azokban mindenhez hozzájutunk. Én kellek hozzá, az biztos, mert nálam az autókulcs…
- Meg a bankkártya! – teszem hozzá provokatívan.
- Az nálam is van – folytatja Edina -, de valóban legtöbbször négyen vásárolunk, péntek délután, vagy szombat reggel, ahogy minden egyebet is közösen csinálunk, a gyerekekkel. Őket pedig nem kell összeszedni, nagyok, önállóak, szerintem már otthon várnak minket.
Egymásnak rendelve
A tizenhárom éves Béci és tizenegy éves húga Bernadett, ha nem is otthon, de a környéken van barátokkal, és első szóra, perceken belül otthon terem a kilencedik emeleti, dunai panorámás lakásban. Tőlük tudom meg valójában, hogy a hét legkedvesebb napja számukra látogatásom időpontja, a péntek, akkor lehet ugyanis jó meccseket nézni a tévében, vagy bekvártélyozni a szülők szobájába, és valami igazi társas játékot játszani. Így, két szóban írva, mert lehet az bármi, csak négyesben lehessen csinálni! Például a puzzle, amiből nem kevesebb, mint tizennégy gyönyörű kép függ a lakásban, egyik szebb-nehezebb, mint a másik.
- Nincs ragasztva, úgy hogy bármikor kedvünk támad újra rakni, csak kiborítjuk, és jöhet ismét a babra munka! – mondja Edina, aki legjobban élvezi ezt a kikapcsoló foglalatosságot. – Ha kedvünk tartja, szombat délelőtt lemegyünk a könyvtárba, bogarászunk egy kicsit, tévézés kizárólag hétvégén van, és nem szégyellem bevallani, néha még diavetítőzünk is! Alvás előtt pedig minden este hangosan olvasunk, mikor ki a soros egy-egy fejezettel a kiválasztott könyvből.
Weöres Sándor: „Este jó” című verse jut eszembe, s valós irigységgel folytatom a beszélgetést. Micsoda ajándék, ha az egyszerű együttlétet így tudják élvezni, egyszerűen, de tartalmasan élve a hétköznapokat!
Na, de kicsit előre szaladtunk, térjünk vissza, hogy ismerkedtek meg egymással és a pénzügyőrséggel? Az már biztos, hogy előbb volt a házasság, aztán a testület…
- Tősgyökeres Dunakesziek vagyunk mindketten – kezdi Béla -, és szinte kiskorunktól egy társaságban nőttünk fel, csak nem tudtunk róla. Az erkélyünk arra a házra nézett, ahol Edina gyakran megfordult rokonainál, így, amikor dolgozóként beléptem a Skála áruházba és megláttam őt a kis piros köpenyében, meg is szólítottam – én téged ismerlek! Gyanakodva méregetett, aztán kibogoztuk a szálakat, és a segítségével mindjárt könnyebb volt a beilleszkedésem. Nagyon jó barátok lettünk, együtt utaztunk, sok év telt el, amíg rájöttünk, itt másról is szó van, nem csak barátságról. Megházasodtunk, beköltöztünk egy másfél szobás lakásba, ahová mindkét gyerek született. Persze ez is a szülői háztól számított párszáz méteres sugarú körben történt, itt Dunakeszin. Nagyon hűségesek vagyunk a városunkhoz.
Annyira, hogy a jelenlegi lakást is csak egy úttest választja el a szülőktől, így hamar kéznél a segítség, ha szükség van rá.
Kézen fogott a szerencse
- Hogy kerül ebbe az idillbe a Vám- és Pénzügyőrség?
- A nagyáruházak alakultak, átalakultak és elmúltak sorra – folytatja Béla -, és több budapesti üzlet után, egyszer csak a váci Kaisers-ben találtam magam, ahová pénzügyőrök tértek be vásárolni, és tőlem kértek segítséget. A végén aztán én is kérdeztem tőlük, mit kell tenni, ha valaki pénzügyőr szeretne lenni? Kaptam egy telefonszámot, amit másnap már hívtam is. A felvételi teszt és az elbeszélgetés sikerült, 2001. július 1-jén az 5. számú Vámhivatalhoz kerültem. Innentől kezdve - mondhatnám – kézen fogott a szerencse: 2006-tól vezénylést vezénylés követett régión belül, és egyik parancsnoki győzködésre sem mondtam nemet. A regionális parancsnokságra is először kisegíteni vezényeltek, aztán egyszer csak áthelyeztek. Jelenleg a KMRP gazdasági osztályán nagyon szerteágazó és mozgalmas a munkám.
- Edina?
- Láttam, hogy Béla nagyon jól érzi magát, csupa jót mesélt a munkahelyéről, így amikor közeledett a gyes vége, elkezdtem mocorogni, hogy kerülhetnék én is oda dolgozni? Megírtam és elküldtem a kérelmemet, s amikor egy hónap múlva nem kaptam választ, ismét küldtem egyet. Kitartásom ára az lett, hogy helyettesítő közalkalmazotti státuszba felvettek, igaz, a véglegesítésig több hivatalnál jártam, folyamatosan hosszabbították a szerződésemet. Kicsit zavart, mégis nagyobb biztonságban éreztem magam, mint a kereskedelemben bármikor! Az, hogy most egy állomáshelyen a férjemmel dolgozhatok, együtt megyünk, jövünk - mindennél többet ér számomra!
- Éltek „családi életet” a munkahelyen?
- Nagyon váratlan és fontos dolognak kell történnie ahhoz, hogy a magánéleti dolginkat nap közben beszéljük meg! – így Edina. – Nem dohányzunk, nem ácsorgunk a folyosón, nincs sms - nem élünk vissza a helyzettel. Reggel-este együtt utazunk, van időnk beszélgetni, délben együtt ebédelünk, ezen túl legfeljebb, ha szükség van valami irodaszerre, akkor futunk össze.
- Már az is kialakult az idők folyamán – veszi át a szót Béla -, hogy a nyári, családi hosszú szabadságon kívül én az autóval, lakással kapcsolatos, Edina az iskolával, gyerekekkel kapcsolatos intézkedésre vesz ki egy-egy nap szabit, ha szükséges.
Nem mondom, hogy soha!
Ami a szabadságot illeti, Béci és Detti büszkén mutatja a Mátrafüred-sástói gyerektáborban – ahol már két alkalommal voltak – szerzett érmeiket. Mindkét gyerek kitűnő tanuló, tornázik, úszik, Detti rokizni jár, Béci focizik – most éppen futballista babérokra pályázik -, négyesben pedig gyakran ülnek kerékpárra, és alkalmanként igénybe veszik a testületi vendégszobákat és a szakszervezet által meghirdetett kedvezményes beutalókat is. Legkedvesebb számukra Ráróspuszta, ahol megint csak sajátos időtöltésüknek tudnak hódolni leginkább, az együttlétnek. Kis horgászással kiegészítve. Béla apuka gitározni tanul, és versekkel, novellákkal saját kiadásban megjelentetett egy könyvet is. (Ezt harapófogóval sikerült kihúzni belőle!)
- Vannak-e hosszú távú terveitek hivatás terén?
- Két éve szereztem diplomát a Corvinus Egyetem Igazgatásszervező Szakán – mondja Béla -, és tavaly fejeztem be egy egyéves OKJ-s közbeszerzési referensi tanfolyamot. Annak ellenére, hogy Edinával együtt azt tartjuk, mi tipikus végrehajtók vagyunk, sohasem mondom azt, hogy soha… Eddig is a bátorságom és rugalmasságom segített át a változásokon, és ezután sem riadok vissza az új feladatoktól. Hogy vannak-e terveim? Hát ahhoz a főnökeim terveiről is lenne jó tudnom valamit… Nyelvet kellene tanulnom az a csekély angol kevés, amit tudok.
- Bizony, ahhoz nekem is erőt kellene gyűjteni – folytatja Edina -, csak úgy saját épülésemre. Nekem már legfontosabb a család, a gyerekek, már nem érzek elég energiát hosszabb lélegzetű iskolához.
Péntek van, apának gitáróra következik, a ház asszonyát és a gyerekeket pedig várja a péntek estébe nyúló édes semmittevés. Úgy hogy elbúcsúzom, további jó munkát és szép családi életet kívánva!
