Kislányként szerettük a vendégséget. Húsvét, eljegyzés, keresztelő, disznóölés, búcsú, szüret, és még számos alkalom adódott, hogy a szélesebb rokonság - értelemszerűen az ő gyerkőceik is - találkozzon. Ilyenkor a felnőttek elnézőbbek voltak, hosszabbra eresztették a pórázt, hagytak kicsit hancúrozni.
Egyik alkalommal mi voltunk a soros vendéglátók, anyám már péntektől suvickolta a ház legeldugottabb zugait, sütött, vasalta a terítőket, széket kért kölcsön a szomszédból. Azt nem mondhatom, hogy kifényesítette a családi ezüstöt, mert elég szerényen éltünk. Vasárnap hajnalban áldozatul esett a vendégségnek pár letojt tyúk, idejekorán a hatalmas leveses fazékban kötöttek ki, ott lubickoltak a karó vastagságú répák, zöldségek között. Mire kikászálódtam az ágyból, már csendesen buzgott a húsleves, felszínén aranysárga zsírfoltok táncoltak.
- Na, hamar, hamar - sürgetett édesanyám -, kevesellem a bort, öltözzetek, szaladjatok a kocsmába, hozzatok még két litert. Mondjátok Oszi bácsinak, valami olcsóbb fajtát mérjen.
Egykettőre összekaptuk magunkat a húgommal, pénz már a kosárban, iszkoltunk a kocsmába. Akkor tájt lett vége a misének, találkoztunk néhány korunkbéli lánnyal, megálltunk velük néhány szóra. Végül eljutottunk az italmérésbe, ahol a plébános után a kocsmáros előtt is hosszúra nőtt az "áldozók" száma. Elmantráztuk Oszi bácsinak, mit mondott az édesanyánk az árfekvésről, megkaptuk a kimért borunkat, és vigyázva indultunk hazafelé.
Mint az élet huncutságairól mit se tudó két zerge, berohantunk a házba - a közben megérkezett ángyoktól, nénikéktől már elszenvedtünk néhány nedves puszit -, hősiesen megálltunk anyánk színe előtt, és fennhangon jelentettük:
- Meghoztuk a bort, és még vissza is kaptunk! Azt mondta Oszi bácsi, ennél olcsóbb nincs...
Akkor még nem értettem, miért lehetett hirtelen meghallani még a légyzümmögést is, s hogy édesanyám miért hessentett el minket zavartan magától, egyetlen szó és dicséret nélkül...
