Túl vagyok a napi postajáraton – jelentem.
Kivártam szépen a soromat. De a céges munka, az céges munka. Tömeges feladás, tudakozvány, csomagfeladás és –átvétel. Hiába dolgozom – dolgozunk a postás kisasszonnyal - logikusan, együttműködve, gyorsan, ez akkor is időbe telik. Csak percekbe ugyan, de túlnő a mögöttem várakozók türelmi „zónáján”.
Már épp az utolsó „aláírást és nevet”-nél nevetnék, mikor hallom, hogy valaki duruzsol a vállam fölött. Odafordulok, hát egy szemüveges „bácsi” (amennyiben én néni), lesajnálóan oktat:
- Minek kell ennyit idehozni? – legyezget a nagy, immár kiürült szatyrom felé. - Hát nem látja milyen sokan várnak? És pont pénteken! Nem látja, milyen hosszú a sor? – csóválja a fejét rosszallóan.
- Elnézést kérek! – válaszolom olyan tisztelettudóan, ahogyan ő felrója nekem a cselekményt -, elnézést kérek, hogy van munkám! Igaz, egyszerű kézbesítő meló, de munka. Önnek igaza lehet! Legközelebb a kukába fogom vinni!
(Egy percig se állítom, hogy nem jelenik meg – mondjuk deresre húzva - képzeletemben az ügyvezető igazgató úr, aki talán épp ezekben a percekben csomagol, mert úgy tudom, holnap síelni indul.)
A sorból ki-ki, pillanatnyi hormonszintjének megfelelően egyikünk vagy másikunk pártjára áll. De engem ez már nem érdekel. Kicsit megszégyenülten ugyan, de kivonulok a postahivatalból a hosszúra duzzadt sor mellett, a következő belépő, mit sem sejtve a jelentéktelen purparléból, még udvariasan ajtót is nyit nekem.
Odakint átvedlek hivatalsegédből háziasszonnyá. Bevásárolok, már a fülemen is egy húsos szatyor lóg, amikor megpillantom a szemüveges bátyót: a kocsma mellett támasztja rozzant biciklijét, és békésen beszélget hasonszőrű cimborájával. Mosolyogva.
Hát ez itt a különbség, kérem szépen: nem mindegy, melyik sorba állunk.
