Római kiruccanásunkról hazajövet – mint minden tisztességes magyar állampolgár – költőpénzünk maradékát a duty free-ben egy üveg limoncellora költöttük. Odahaza aztán megfeleztük, azaz lelkes útitársam áthozott belőle valamicskét. Szép, lapos, csatos üvegben, csillogó, sikerélményre éhező tekintettel. Kikötötte, hogy csak akkor pattinthatom fel a butykost, ha megfejtem az általa, saját kezűleg készített, és címkeként felragasztott képrejtvényt. Kicsit - majd sokat - böngésztem a címkét, és a sárga nedűre vágyakozva kinyögtem: ez itt egy narancs! Ez meg egy brácsa!
Az bazmeg – narancsbrácsa! – bökte ki. Akkor nem egy "lemon" meg egy "cselló"?
Én meg pironkodtam: mire tippeltem volna, ha Kati kazánkovácsként, nem pedig profi rajzfilmrajzolóként keresné a kenyerét?
