Nem tudom pontosan hány éves voltam – lényegtelen is -, amikor az alábbi történet megesett, de az biztos, hogy a nagyanyám nem lehetett sokkal több, mint most jómagam. Én pedig legfeljebb hét-nyolc. Mégis, élénken emlékszem minden pillanatra. Falun éltünk, ahol bizony a gyerekek korán megismerkednek a kertben és az állatok körül adódó teendőkkel. Nem is nagyon tetszett, amikor nagyanyám sarkában kellett gyomlálni, kukoricát morzsolni, friss vizet tölteni a tyúkoknak, vagy elküldtek akáclevelet, csorbókát szedni a nyulaknak, főleg az nem, amikor a ketrecek kitakarításánál kellett segédkezni.
Egy napon nagyanyám előhozta a kamra sarkából, kikalapálta, vállára vette tükörfényesre koptatott kapáját, és magához intett:
- Gyere kicsikém, kimegyünk egy órácskát kapirgálni a répaföldre, estére nyakunkon az eső. Talán – nézett fel a szikrázó égre -, ami gyomot most kikapálok, azt estig megszikkasztja annyira a hőség, hogy semmi víz nem állítja talpra. Amíg én sarabolok, te szedsz egy ponyva zöldet a jószágnak.
- Nagymama honnan tudja, hogy eső lesz? – kérdeztem megint csodálkozva, hiszen hetedmagával sütött a Nap, orrunkon, szánkon tódult be a sűrű, forró levegő, senki fia nem sejtette a zuhét. Nagyanyám tán ezredszer is türelmesen mondta:
- Hasogat a bütyköm, meg a fecskék is alacsonyan szállnak. Gyere no, igyekezzünk!
Nem mondhatnám, hogy nagy kedvvel, de hozzászegődtem. Ma is látom magam a piros-fehér pepita ruhámban, mellén kétoldalt zöld paszpolos kis zsebekkel, derékban rávarrt, fodros köténnyel, kopott papucsban. Futkározni sem volt kedvem a nagy melegtől, inkább nagymama mellett, vagy pár lépésre lemaradva igazodtam szapora lépéseihez. Hirtelen a zsebéhez nyúlt, kivette a zsebkendőjét, megtörölgette a homlokát és az arcát. Akkoriban még nem létezett papírzsebkendő, textilzsebkendőt használtak az emberek – volt virágmintás női, csíkos, kockás férfizsebkendő, fekete szélű gyászzsebkendő, és kisebb méretű, mesefigurás gyerekzsebkendő. Az asszonyok legtöbbször külön áztatták és mosták a többi ruhaneműtől a zsebkendőket – nem véletlenül…
Ahogy haladunk, mit látnak szemeim: a kopaszra taposott gyalogúton egy tízforintos bukdácsol felém tétován, épp a lábam előtt bukott fel végleg. Egész biztos nagymama rántotta ki, a zsebkendővel együtt. A kezem és a szám egyszerre mozdult, felkaptam, és már éppen szólni akartam, amikor a kisördög leszorította a nyelvemet, csábítva, mi mindent is tudnék én kezdeni ezzel a tízforintossal? Ha – mondjuk - legközelebb a boltba szalajtanak, vehetnék belőle tíz deka gyümölcsízt, vagy hűsit, nápolyit, vagy éppenséggel májkrémet – vagy akár ezt mindet egyszerre! Sok pénz volt ám akkoriban az a tíz forint egy gyereknek, de talán felnőttnek is, hiszen nagyanyám ötven fillért, legfeljebb forintot dobott a perselybe a vasárnapi misén. Mikor mennyi jutott. Sokszor azt is az én kezembe nyomta, csodálkoztam is mire fel, hiszen akkor a Jézuska mégiscsak éntőlem kapja a pénzt, nem tőle. De azért boldogan hallgatóztam, amint koccan a csengettyűs, bordó bársonyszütyőben a többin az én pénzecském is…
Ujjaimat rákapcsoltam a forró érmére, s ahogy izzadó tenyeremben szorongattam, szinte már a számban éreztem azoknak a finomságoknak az ízét, amit az előbb elképzeltem… A Nap talán még jobban égetett, mint azelőtt… Nem szóltam egy szót sem, beraktam a felső zsebembe a könnyen jött vagyont, és tény, hogy nagyobb vidámsággal táncsiztam körbe nagymamát, míg kiértünk a répaföldre.
- Na, eredj itt előttem – kaszált egyet a levegőben a karjával -, és akkor nem taposod össze a friss kapálást! Szedd le az alsó leveleket a nagyocska répákról, és hajintsd a mezsgyére, majd a végén összeszedjük. Estére fog neki örülni a Manci!
Nem szóltam egyet sem, csak tettem, amit mond. Én már megkerestem a mai napszámot, gondoltam, a Manci meg hadd örüljön a ropogós répalevél csemegének. Manci egyébként a tehenünk volt, jó nagy darab, szép tisztán tartott állat. Hajoltam, dobtam, hajoltam, dobtam, a zöldülő csomó egyre nagyobb lett.
- Idenézz mit találtam! – rikkantott nagymama, miközben egyik lábával rátaposott a laposkapára, a kezével meg úgy tartott a magasba valamit, mint a plébános vasárnaponként úrfelmutatáskor a szent ostyát. – Ezért már érdemes megpihenni! – nyújtóztatta ki a derekát, és nem szűnt meg örvendeni.
- Apád-anyád idejöjjön! – köpködte meg, de inkább csak úgy tett, mintha megköpködte volna a tízforintost.
- Tudod mit? Ha már ilyen szerencsénk van, megfelezzük a talált pénzt! Úgyis kell olaj, az öt forint húsz, a többiért meg azt veszel magadnak, amit akarsz, jó lesz így?
- Jó lesz – hebegtem, még mindig zavarodottan, és nagyon szégyelltem magam. Ennyit akkor is biztos kaptam volna tőle jutalomképp, ha figyelmeztetem, hogy elveszítette a pénzét. Rettentő érzés volt.
Délután elmentem a boltba, megvettem az olajat, amit a nagymama kért, és magamnak egy zacskó pillecukrot. De valahogy most nem volt olyan puha, illatos és édes az a cukorka, mint máskor…
