Itt szerencsétlenkedem életem legnehezebb riportja előtt: várom, hogy bekopogjon egy keserű, testileg lelkileg felaprított fiatalember, akivel majd kényszeredetten kerülgetjük a forró kását, s a végén éhen maradunk. Ehelyett szembe találom magam egy jó kiállású, vagány, mosolygós sráccal, akinek már a szeme se áll jól – tele van huncutsággal, csibészséggel, optimizmus sugárzik belőle. Újra – mint kiderül. Teszek egy-két óvatos kört, aztán úgy belemelegszünk a beszélgetésbe, hogy a legintimebb részlet is oly természetes, mint a lélegzés.
H. József törzsőrmester hat éve pénzügyőr, azelőtt versenyszerűen sportolt, többek közt vívott. Az elmúlt tizenhárom hónap alatt is folyamatosan páston volt, kísérteties ellenféllel: a Halál állt szemközt vele, kivont karddal.
Ha, de, talán…
- Jóska, szokott imádkozni?
- A betegségem alatt elég sűrűn, kontrollok után még most is megtalálom a módját, hogy betérjek egy templomba, ezt erősen megfogadtam magamban. Nem volt elvakultan hívő neveltetésem, de házasodtunk templomban, kereszteltük a lányunkat, és eszembe sem jutott megkérdőjelezni Isten létét. Amikor az ember bajban van, akkor saját magán és közvetlen környezetén kívül kell még valami fogódzó, és akkor azt úgy, de úgy megmarkolja az ember…
- Jelentéktelen kötőszavak, ám most játsszunk el velük: ha, de, talán…
- Ha például nem hallgatok a feleségemre, akkor ma talán nem ülök itt! Úgy kezdődött, hogy minden ok nélkül fájni kezdett az oldalam, amit szívós sportemberként egy darabig tűrtem, de amikor nem akart szűnni, Viki sürgette a kivizsgálást. Azt hiszem, a nők megérzéseit érdemes elfogadni… A laborvizsgálat nem, de az ultrahang kimutatott két megnagyobbodott nyirokcsomót a hasi aortánál, ezt kezdték vizsgálni alaposabban. Hat nap múlva már a tüdőmön is látszottak a daganatok. Emlékszem, péntek volt, az orvos kérte, hogy maradjak bent, mert száz százalék, hogy daganatom van, és kilencvenkilenc, hogy rosszindulatú. Elhalasztják a hétfői első, tervezett műtétjüket, engem tesznek a helyére. Félig-meddig eszméletlenül támolyogtam haza, mert persze hogy hazakéredzkedtem összepakolni, elköszönni a családtól. A műtétből nehezen ébredtem, erről igen rossz emlékeim vannak. A szövettan megerősítette a gyanút: rák, annak is szinte a legagresszívabb fajtája. Ha az orvosaim – háziorvos, laborosok, ultrahangos, műtő orvos – nem a lelkiismeretesség mintái lettek volna valamennyien, ha a családom minden tagja nem tart ki, ha a feleségem nem ápol és áraszt el energiával, ha a munkatársaim nem hoznak annyi de annyi áldozatot értem, akkor bizonyára másképp alakulnak a dolgok. Az orvosok, akiket első perctől kezdve őszinteséget kértem, ötven százalékot adtak.
„Nagyon akartam élni!”
- Az életnek kevés, a halálnak sok. Következett a kemoterápia?
- Igen, amire én a lehető legjobban felkészültem. Mindent, pontosan elmondtak, a várható rosszulléteket, tüneteket. Istenem – gondoltam -, ha az ember gyomorrontást kap, akkor is hány, szédül, rosszul van, azzal meg tisztában voltam, hogy a hajam mind egy szálig kihullik. A valóság százszorosa volt annak, amire számítottam. Legtöbbször egy hétig látomásaim voltak, tántorogtam, forgott az egész szoba, a gyomrom ki akart fordulni, a vécére se tudtam egyedül kimenni. Ráadásul anyagi gondjaink voltak, hiszen addig se éltünk fényesen, se mi, se a tágabb család. Vállaltam minden ésszel fel, és fel nem fogható kezelést, de az borzasztó sok pénzbe kerül. Nagyon élni akartam… Csak ránéztem az egyéves kislányomra, aki mit sem sejtett, ugyanúgy nevetett, hancúrozott rajtam, mint korábban. Azt gondoltam: az nem lehet, hogy ne lássam őt felnőni! A kemoterápiából a lehetséges maximumot kértem és kaptam, megfogadtam Béky László természetgyógyász tanácsait, átalakítottuk az étrendemet, aztán hyperthermiás kezelésben is részt vettem. Mindez óriási kiadásokkal járt, hiszen a TB nem támogatja az említett kezeléseket. És ekkor, akárcsak a mesében, megmozdult körülöttem – nekem úgy tűnt: az egész világ! A család mindkét oldalon összeadta a tartalék pénzét, aki tudott, mellékállást vállalt, kölcsönt vett fel, eladták az ékszereiket. Munkatársaim az 1-es Vámhivatalnál olyan gyűjtőakciót indítottak, ami szinte kiapadhatatlan forrásként csordogált a folyószámlánkra. Tudom, a régió dolgozói is összeadtak, és az ügyfélkörből is érkezett anyagi támogatás.
- Lehet tudni, hogy összesen mennyibe került a terápia?
Kettős könyvelés
- A tizenhárom hónap alatt, csak a kötelező kiadás közel kétmillió forint volt, nem számítva az étkezést, utazást, és egyéb személyi kiadásokat. Előfordult, hogy a kezelés előtt két nappal egy fillér sem volt a számlán, de másnapra érkezett rá valahonnan összeg. Mi más ez, mint Gondviselés?
- Hogy áll a lelki főkönyve egyenlege pillanatnyilag?
- A követelés oldal üres, azaz egy szerény, csendes kérés: maradjon meg ilyennek az állapotom, vagy javuljon még kicsit a további kontrollok között. A biztonság kedvéért folytatom a bevált természetgyógyászati módszereket. A tartozik oldalon annál bőségesebb felsorolás található: tartozom megköszönni édesanyámnak, apósomnak és anyósomnak azt a fáradságot, amit a felgyógyulásom érdekében tettek. A feleségemnek, Vikinek, hogy szinte második gyermekként, rezzenéstelen arccal, vagy inkább derűlátóan és bizakodva ápolt. A munkatársaimnak tartozom olyan fokú hálával, mire szó még nincs kitalálva, de érzékeltetni tudom: azt kívánom, soha, senkinek ne kelljen viszonozni ezt a fajta szívességet! Mert amit én egy év alatt átéltem, abból emberfiának egy percet sem kívánok! És tartozom a testületnek azzal, hogy a jövőben tudásomhoz, erőmhöz képest dolgozom.
Idegösszeroppanás a célban
- Hallom, egy kis hévízi kirándulás után lassan vissza is tér a munka sűrűjébe.
- Hévízre ugyancsak a közvetlen kollégáim adták össze a pénzt, gyanúm szerint a parancsnok asszony, T. K. Éva kezdeményezte a gyűjtést, s fizettek be minket egy hétre. Ő különösen sokat fáradozott, gondoskodott, telefonált az érdekemben, neki is nagy szerepe van abban, hogy a sorsom jól alakult. A pihenés a legjobbkor jött, mert amikor kézhez kaptam a „tünetmentes” diagnózist, idegösszeroppanást kaptam a hosszadalmas stresszhelyzettől. Hévízen úgy járkáltam, mint aki sosem látott eget, fát, virágot, ott ünnepeltük meg Enikő lányom második születésnapját. De már nagyon vágyom vissza dolgozni. Igaz, még csak könnyített munkarendben vagyok bent, mert ülni még nem tudok hosszasan, de leporoltam az asztalomat, és bízom benne, hogy minden nap kicsit tovább tudok bent maradni, felzárkózni, könnyíteni a munkatársaim terhén. Remélem, sikerül visszakapaszkodnom a szakmába és letenni a középfokú szakvizsgákat is.
- Milyen szakmai ambíciói vannak?
- Korábban határozott elképzeléseim voltak e tekintetben, de annyira szeretem azt a szakterületet – utólagos ellenőrzés -, hogy egyéb munkát kevésbé élveznék. De a holnap ugye, bármit tartogathat.
- Miért vállalta ezt a beszélgetést?
Köszönet – nyílt színen
- Több oka is van. Nehezen találom meg a hálának azt a formáját, amivel a hivatalomnak, munkatársaimnak tartozom, akik a kevéske pénzükből is elcsíptek a gyógyulásom érdekében. Minden pillanatban éreztem a jelenlétüket, egyszerűen nem engedték, hogy feladjam, hogy elmenjek, szinte kényszerítettek a harcra, az életben maradásra. Úgy érzem, újjászületésem helye a munkahelyem, általuk most két családban vagyok otthon. Talán ez a beszélgetés a legalkalmasabb arra, hogy nyílt színen köszönjem meg nekik, és mindenkinek, akik pénzzel, érdeklődéssel vagy egy imával segített a felépülésemben. A másik ok, hogy erőt, hitet adjak azoknak, akik most szenvednek hasonló betegségben, és olvassák ezt az írást. Higgyenek, akarjanak, küzdjenek az életükért, s ha visszakapják, becsüljék meg! A harmadik ok pedig, hogy a testület, a szűkebb munkaközösségek és az egészségügy figyelmét felhívjam az enyémhez hasonló esetekre. Bizony ilyenkor elkél a segítség, bármilyen természetű. Nem mindegy, hogy az ember nyolcezer között egyedül marad-e a bajban, vagy a munkahelye támogatja. A segítséget fel kell kínálni, higgyék el, nincs rosszabb, mint kiszolgáltatott helyzetben segítséget várni, vagy kérni.
- Mikor sírt utoljára?
- Legutóbb a második műtétem után, amikor elébredtem, és úgy éreztem magam, mintha kifordítottak volna a bőrömből. Akkor nem tudtam visszatartani a könnyeimet, azt sem bánom, ha valaki férfiatlannak tartja. Ha nem vigyázunk, most is mindjárt elérzékenyülök…
- Arról szó sem lehet, olyan ritkán látni mosolygós férfit! Vigyázzon magára, jó egészséget kívánok!
