A szó elszáll, az írás szárnyakat ad!

Meglepetés a Box-utcában

Tizenkét éve vagyok pénzügyőr, a kezdetektől fogva járőr és rendészeti tevékenységet folytattam, de más-más állomáshelyeken és beosztásokban dolgoztam. Minden szempontból nagyon igénybe veszi az embert ez a szakterület, éppen ezért választottam magamnak nyugalmas, pepecselős, csendes hobbit: a numizmatika szerelmese vagyok, a papírpénzeken belül a korona és a pengő világa, érmékből pedig, a Habsburg kori fémpénzek vonzanak. Ha a szakma, a családi élet és a három gyermekünk mellett jut még idő, ezzel foglalkozom legszívesebben.

Azon kívül – mint a legtöbb férfiember -, rajongója vagyok a Forma-1-es versenyeknek. Még gyermekkoromban, keresztapámtól kaptam karácsonyokra több ilyen típusú matchboxot, és szerencsére a hozzájuk tartozó történeteket, magyarázatokat is. Mesélt a konstrukciókról, a versenyekről, hogyan, és miért érdekesek ezek a futamok? Talán ezekkel a történetekkel ültette el bennem a kíváncsiságot, de akkor még csak képzelődtem, milyen is lehet, hiszen a tévés közvetítés sem volt olyan nyilvánvaló, mint manapság. Meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer – vagy akár többször is – személyes jelenléttel, saját fülemmel hallhatom a versenyautók bőgését, nézhetem a szemmel alig követhető gyorsaságukat!

Az első élményt gyerekkori barátaimtól kaptam 1996-ban, a huszonkettedik születésnapomra: egy Forma-1-es belépővel ajándékoztak meg. Akkor még nem tudtam, hogy a másik meglepetés az, hogy nem egyedül, hanem együtt megyünk, hiszen magukat is „meglepték”. Ezt a bulit sem lehet elfelejteni!

Másodszor már pénzügyőrként voltam ott, harmadízben, 1998-ban úgyszintén, amelyhez a legkedvesebb pénzügyőrségi relikviám története kötődik, és felejthetetlen, ritka pillanatot örökít meg.

Pályafutásomat a Vám- és Pénzügyőrség Központi Járőrszolgálatánál kezdtem 1997-ben. 1998-ban a Váci Vámhivatal segítséget kért a Járőrszolgálattól a Hungaroring területén működtetett vendéglátó egységek jövedéki ellenőrzésére. Az osztag teljes harci díszben, szolgálati egyenruhában, fegyverrel az oldalán végezte a dolgát, több járőrpárra beosztva. Nekem – szakmai egyeztetés alkalmával - volt szerencsém beszélni a Hungaroring vezérigazgatójával, aki felajánlotta, hogy amennyiben a szolgálatot nem zavarja, és a parancsnokunk megengedi, szívesen bepillantást enged a helyszín kulisszatitkaiba. Még nyugalom volt, se versenyzők, se közvetítő stábok nem voltak színen, csak a személyzet tett-vett, a szerelőgárda őrizte a frontot. Az a motorszag, azok a formák – hát az felejthetetlen! Nem csak a Box utcába, de a különféle „istállókba” is bekukkantottunk, a járőrtársam, és én. Kivéve a Ferrarit. Ott a vonalnál megálljt parancsoltak nekünk, csak sóvárogva bámultuk és csodáltuk a legnagyobbakat…

Ahogy oldalra nézek, hát megpillantok egy vékony, átlagos embert, aki szakasztott Michael Schumacher… Ráérősen közeledett, farmer, egyszerű sportcipő volt rajta, kezében egy doboz itóka, és természetesen a reklámozók által előírt feliratos pólót és baseball sapkát viselte. A nyakában, egyszerű, megkopott bőrszíjra fűzve ott függött a kabalája… Még jó, hogy nagy meghökkenésemben nem gyökerezett földbe a lábam, hanem odaléptem, és a zsebemből elővéve a „csőre töltött” fényképezőgépet, dicsekvésre okot nem adó német tudásommal valami olyasmit makogtam, hogy: „Michael, ein fotó bitte!” Meglepődött, de bólintott, mi ketten a társammal közrefogtuk őt, míg egy szerelő elkattintotta a gépet. Szempillantás volt az egész, egy másodperc múlva már el is tűnt a sátorok között. Nekem mégis világrengető élmény volt, amelyhez a hivatásom által jutottam! Attól kezdve remegve vártam az előhívást, sikerült-e vajon a kép? Sikerült! Csodálatos élmény volt Schumacher közelében lenni egy pillanatra is akár.  

Milyen érdekes: háromszor voltam Forma-1-es versenyen, természetesen itt Magyarországon, ekkor, 1998-ban, a nagy találkozás alkalmával utoljára. Ez megkoronázta az autóversenyre vonatkozó sportszeretetemet. Ha nem lenne a Vám- és Pénzügyőrség, és nem lennék én pénzügyőr, akkor szegényebb lennék egy csodálatos élménnyel. Így viszont ez a fénykép a legkedvesebb relikviám, amit büszkén és féltve őrzök, tovább mesélve az érdeklődőknek és a gyerekeimnek a nagy találkozást.