- Jaj, ne! – nyekkent a párna, amikor Vivi, teljesen váratlanul, egy kora délután – ha egy párnának lenne nyaka: szinte a nyakába huppant. – Én nappal szundikálok, nem tudtad? – zsémbelt -, hogy aztán frissen, éberen várjalak, amikor aludni jössz. De most is örülök ám neked! – dorombolt békítően a felmordulás után.
- Ó, ezer bocsánat! – szabadkozott Vivien, és finoman ölébe emelte a párnát. – Kicsit korábban jöttem meg az iskolából, és tanulás előtt belekukkantok ebbe a könyvbe. Nemrég kaptam, de még nem volt időm átnézni.
- Megtudhatnám miféle könyv? – kíváncsiskodott a párna.
- Az állatvilágról szól általában, és sok mindent meg lehet tudni belőle az állatok tulajdonságairól, tartásáról, gondozásáról – pörgette meg ujjai között a lapokat. - Természetes környezetükben, kertes házban és lakásban. Egyszerű házi-, és különleges állatokkal kapcsolatban is.
- Hát – sóhajtott a párna – emeletes házban nem lehet valami jó sorsa az állatoknak, bár én biztos jól szórakoznék, ha lenne a lakásban valami élet akkor is, amikor ti elmentek. Elég unalmas egész nap egyedül, csak néha reccsen-roppan valami a lakásban.
- Mondjuk rajtad nyújtózkodna egy cica, vagy megrágcsálná egyik sarkadat egy kutyus – viccelődött Vivi. - Én is vágyom valami barátságos társra – sóhajtott -, de anyukám szerint a kisállatok nagyon sok időt és törődést igényelnek, hogy egészségesek maradjanak, és jól érezzék magukat. Meg hogy egy mozgékony jószág börtönnek érezné egész nap bezárva a lakásban. Nyaralni sem tudnánk elmenni, szóval: egyelőre semmi esély rá, hogy bármilyen hízelgés árán kapjak egy kiskutyát.
- Emiatt aztán tényleg ne búslakodj, elég elfoglaltságod van így is! Tanulás, úszás, lovaglás… Mi lenne szegény Dalmával, akivel már megszoktátok egymást, ismeri a hangodat, és minden alkalmat nagyon vár, amikor a hátára ülsz!
- Ez igaz – lapozott egyet ismét a könyvében Vivien – én is nagyon szeretem őt. Bár, ha majd magabiztosabban lovagolok, Kata átültet Dáliára. Képzeld, már lassú ügetésben is tudok menni! Félni sosem féltem – gondolt vissza az első lovaglóleckékre Vivi -, bár el sem hiszed, milyen magas egy ló! Félelmetes volt először a nyeregből körülnézni.
- Mindjárt gondoltam, hogy nem ijedtél be – mondta a párna -, hiszen te egy nagyon szorgalmas és talpraesett lány vagy! Amit elhatározol, az végigviszed, ami célt kitűzöl magad elé, azt eléred. A lovaglás különben nagyon szép, és egészséges sport. Na, a lovat aztán tutira nem lehet hazavinni, és ölben dédelgetni!
- Hát az érdekes lenne – nevetett Vivien -, de nézd csak – vezette ujját az egyik oldalon -, a lovakkal is van tennivaló bőven. Ők különösen okos, intelligens jószágok. Itt olvasom, hogy nagyon tiszták, például ha nem isszák az odakínált vizet, akkor abban valami szennyeződést éreznek. Aztán meg naponta illik vakaróval megtisztítani, aztán erősen kikefélni a szőrüket, megfésülni a sörényüket. Télen rendszeresen megjáratni, nyári kánikulában pedig délidőben bekötni az istállóba. Na és a patkolás. Ami a nőknél manikűr – kuncogott -, az a lovaknál a patkolás – itt van írva ni! Ha nincs rendszeresen nyesve, tisztítva a patájuk, fájdalmas lesz számukra a járás. Tudod-e, hogy a lovak úszni is tudnak, és hogy nem szabad rövidre vágni a farkukat, mert akkor nem tudják elhessegetni magukról a legyet, bögölyt…
- Vivien, te nagyon sokat tudsz rólam – hallatszott egy gyöngéd, ismerős nyerítés valahonnan távolról, s a kislány, megesküdött volna, hogy Dalma szól hozzá. – Gyere, megszöktetlek egy különleges utazásra. Ne csodálkozz, higgy a szemednek, én vagyok, igyekezz, egykettőre megfordulunk! – bátorította a hang, amely valóban a formás, kedves fehér paripától eredt.
- De hát, de hát… ma uszoda nap van, és mindjárt indulnunk kell! – szólalt meg Vivienben a kötelességtudat.
- Ugyan, belefér még az idődbe, gyere hamar, kantározz fel, induljunk! Megjárjuk sietve, nem bánod meg, na igyekezz!
Vivien nem tudott ellenállni a finom noszogatásnak. Odanyúlt az oszlophoz, ahol a nyereg és a kantár függött mindig is, és elcsodálkozott: de hiszen ez a nyereg nem az a kopott darab, amit megszokott, hanem színarany!
- Nem egészen, mindössze csak napsugárból fonott – no dobd a hátamra! – sürgette Dalma.
Vivien csak most nézett körül igazán: az egész istálló égszínkék volt, az állásokban vastag árvalányhajból volt az alom, jászol sehol, viszont a helyén, akár egy terített asztalt, hatalmas lucernást göndörített a szellő. Dalma türelmetlenül kapálni kezdett a jobb első lábával, s akkor megcsillant patáján a csillagokkal felütött patkó. Vivien hirtelen a kötőfékért nyúlt, ami lássanak csodát: szivárványból volt, és pihekönnyű. Dalma fejére vetette, s egy lendülettel a hátára pattant. Az nagyot prüszkölt, és könnyeden, lazán elrugaszkodott a földtől. Pillanatok múlva felülről látták az istállót, a rétet, aztán magasabbról a házakat, a vasúti síneket és a forgalmas utat, ahol játékautóként masíroztak a buszok, gépkocsik.
- Ott a házunk, hurrá! – kiáltott kacagva Vivien, és szorította térdével a ló oldalát, lazán, mégis határozottan tartva a kantárt – éppen úgy, ahogy tanították.
Aztán megpillantották a Dunát, a Parlamentet, templomtornyokat, az egész várost, és néhány repülőgépet, amelyek keresztezték útjukat.
- Húzd le a fejed – nyerített Dalma, amikor a szinte már az eget súrolták. – Még rendetlenséget csinálsz a csillagok között!
- Olyan, mint a csengettyűk a karácsonyfán! – harsogta Vivi, és csak integetett jobbra-balra, amikor elhaladtak a Nagy Medve, a Fiastyúk, a Kis-, és a Nagy Göncöl mellett. – Nem húzzuk haza ezt a csálé szereket?
Hirtelen elkapott egy kisebb méretű csillagot, és a zsebébe dugta. Szálltak, szálltak, ott fenn már teljes volt a csend és a békesség, nem hallatszott a paták megszokott, ütemes koppanása. Csak itt-ott szakadt le a kék bársonyról egy-egy csillag, s fényes csíkot vonva maga után belezuhant a semmibe. Az egész utazás olyan volt, mint egy kényelmes, meleg hintaszék, mint egy varázsszőnyeg, mint egy felhődunyhákból magasra rakott kényelmes ágy biztonságában hempergőzni. Dalma izmai megfeszültek a vágtában, sörénye rakoncátlanul repdesett, fehér szőrével úgy simult bele a tejszín fellegekbe, mintha ő maga is egy virgonc felhő lenne…
És ekkor Dalma nyeríteni kezdett. Majd megint. Vivien száguldás közben megpaskolta hátasa nyakát, de arra nem hatott nyugtatólag a mozdulat, akkor sem hagyta abba. És újra csak nyerített, kis szünetekkel újra, egyre közelebbről, kitartóan…
- Kislányom – rázta meg valaki óvatosan a vállát. – Telefonon keresnek. Elszundítottál? – Anyukája volt, s miközben összezárta a kislány mellkasán éppen a lovas fejezetnél nyitva fekvő könyvet, odaadta neki a telefont. - Ha befejezted a beszélgetést, készülődj, indulnunk kell az uszodába. Tudod, egy aranyérmes nem lazíthat! – és gyengéden megsimogatta a kislány arcát.
Vivien hirtelen azt sem tudta, hol van. Elvarázsoltan megválaszolta barátnője, Mercédesz kérdéseit, odasandított a párnájára, s valahogy felrémlett neki a nagy utazás egy szivárványkantáros paripán, akit történetesen Dalmának hívtak. Amikor összeszedte a gondolatait, óvatosan benyúlt a zsebébe a csillagért, amit ügyesen lekapott az égről… De az nem volt ott. Csak az álmában, a szívében, és mostantól saját meséjeként, kedves emlékei között.