A szó elszáll, az írás szárnyakat ad!

 Villy, az IQ-király

Azt mondja, minden kutyavezető megszállott, csak a mérték más. Hogy a NAV-os kutyás csapat szakmailag és emberileg kiváló, amint azt – szerinte az ország legjobb kiképzőjétől - megtanulták. Hogy a kutyavezetőké családos műfaj, kölcsönös szeretettel, örökös együttléttel, gondoskodással. Egyebeket is mesél Kiss Gábor főtörzszászlós, aki  dohánykereső munkakutyájával a Csongrád Megyei VP Röszkei Határkirendeltségén teljesít szolgálatot.

- Tízéves lehettem, amikor láttam a „Négy páncélos és a kutya” című filmet – másnap már német juhászom volt – kezdi Gábor a gyökerektől. – 1996. decemberétől vagyok pénzügyőr, Nagylakon kezdtem, és 2000-ben egy pályázatra jelentkeztem kábítószer-kereső kutyavezetői tanfolyamra, szeptemberben már enyém volt Villy, az első munkakutyám. Otthon eleinte volt egy kis csörte közte és az addigi házőrzőnk között, de kialakítottuk a rendet, amihez végül is tartották magukat. Azóta is azt vallom, hogy enyém a világ három legkiválóbb kutyája, Villy az IQ király, Jinayet a legszebb, és Chakon a legnyugodtabb.

Teljes jogú családtag

- Ehhez képest Chakon a szemem láttára szinte felborította és majd szétszedte Önt, két lábon.

- Ez a szeretet, érdeklődés, ragaszkodás jele. Ha nem lenne ilyen élénk, nem is lenne alkalmas munkakutya. Hatalmas, erős fajta a német juhász, és én a napi edzésadaggal – lehet eső, lehet sár -, gondoskodom is a jó izomzatáról. Teljes jogú családtag az otthonunk minden zugában. Szerencsére a feleségem és a most huszonhárom éves fiam éppúgy imádják, mint én, de a falkavezér az ő szemében kizárólag én vagyok. A szavam, tekintetem, mozdulatom a parancs, a többiektől csupán a kényeztetést és szeretetet várja el. Az én kutyáimat sohase kellett ösztökélni, kutatáskor is ő választ, jelez – én meg lefordítom ember nyelvre, kockázatelemzésre, vagy nevezzük, aminek akarjuk. Együttlétünk kezdetétől a mai napig folyamatosan beszélek hozzá.

- Hogyan találnak egymásra, hogyan dolgoznak együtt?

- A jó génállomány mellett kölyök korban megfigyelik az élénkséget, alkatot, egészségi állapotot, aztán jöhet a kiválasztás, játékkal. Következik a „kutyavásár”, ahol a sok alkalmas jelöltből szakember választja ki a legalkalmasabbakat, végül a kívánt szakterület szerinti kiképzés – kábítószer, dohány, akár szeszesital felkutatására – és a gazdával való összeszoktatás a tizennégy hetes kiképzésen. Ekkor szinte a kutyák választanak gazdát és nem fordítva. Röszkén, vagy az Igazgatóság területén dolgozunk, de vezényelhetnek minket az ország minden területére – ilyenkor jobb, ha nem is tudjuk hová, csak a reggeli parancsból derül ki a feladat. Az eredmények pedig magukért beszélnek: tavaly az utolsó negyedévben hetvenkilenc, az idén az első két hónapban huszonnyolc dohány felderítés volt, csak nekem Chaky-val.

Hétköznapi csodák

- A kutyatartás nagy felelősség. Ön már kétszer megbirkózott azzal az érzéssel, amivel a hétköznapi gazdik csak egyszer akarnak. Az elvesztéssel.

- Ez így van, és csupán az emberi felfogóképesség teszi, hogy bele ne háborodjunk. A kötődést erősítette, hogy Jinayet, a második szolgálati kutyám Villy utódja volt. Az országban Dzsinó fogott egyedül vízipipa dohányt, 3050 kilót, ez rendkívüli eset volt. Villy tizenöt évet élt, súlyos betegségéből adódó nyugdíjazása után Ibolya, a feleségem négy évig ápolta. Később Dzsinót is elérte a vég, meggyászoltuk, rendes sírban nyugszanak, a sírkőre ezt vésettem fel: „az emberi gyarlóságok nélküli társ, barát, kolléga.

- Ne ilyen szomorú véggel fejezzük be a beszélgetést…- A kutya csodákra képes. Volt hogy jelezte csaholással, kaparással, hol van a falban a rövidzárlat. Talán a hangvisszaverődés miatt, rendszerint az üreges rejtekhelyeket is jelzi. Volt egy műtétem, ami után a teljes gyógyulásig békésen sétált mellettem, meg nem rántotta volna a pórázt, bár korábban szeleburdin ugrándozott. És persze a kutyám sohasem áskálódik, nem csap be, nem féltékeny és nem irigy. A mienk igazi szeretetkapcsolat, azt szoktam mondani: nálunk olyan sora van a kutyának, hogy a következő életemben magamnál szeretnék kutya lenni.

Gyanúsan méregetjük egymást, kutatunk egymás szemében – talán agyában is. Félhomályos és bizarr a kiskocsma, ahol találkozunk, akárcsak a versei, melyek kezdetben aszályos csermelyként, később felszabadult zuhatagként ömlenek rám fejből, vagy épp a telefon sms mappájából. Varga Zoltán főtörzsőrmester, három éve áruosztályozás és áruismeretet oktató a NAV KEKI-n, hobbija a verselés. Ezúttal sem hazudtolom meg magam, szinte nyersen, ajtóstul rontok a házba:

- Zoli, a versek, amiket átküldtél betekintésre, nem a legjobb merítés volt! Kicsit megijedtem tőlük – olyan decens, depresszív mind!

- Tényleg? – kérdez vissza ártatlan ábrázattal. – Nekem fel sem tűnt.

- Nagyon mély értelműek, többször olvasni és gondolkozni kellett, hogy megértsem. Vagy félreértsem – ezek szerint. Hogyan alkotsz?

Árnyalom és elengedem

- Egyik szóról a másikra, gondolatról gondolatra. Ha megtöltődöm, és fejben ott a téma, alig várom, hogy leírjam – bár van, amikor hónapokig csak egy sor él, aztán egy óra alatt megszületik az egész! Bárhol, bármikor jegyzetelek szófordulatokat, tematikus kifejezéseket – de legtöbbször csak úgy kiömlik belőlem. Az a jó vers, amelyben lendület van, és ahol a mondanivaló megtalálja a saját formáját. Sose tudom, hol lesz a vége, szerintem: a gondolat tartsa össze a verset, ne a sablon. 

- Ezért ritkák nálad a szabályos rímek, viszont fantasztikus hullámzása, ritmusa, esetleg kopogása van mindegyiknek. Szoktad javítani a költeményeket?

- Persze, hiszen a festő is hosszan dolgozik a képén, árnyalja, finomítja a színeket, az összhatást. Aztán egyszer csak úgy érzem, hogy kész – onnantól kezdve elengedem, és csak betűk és szavak, semmi érzelmem nincs irántuk.

(Észre sem veszem, mikor kapja elő a mobiltelefonját, és csak olvassa, olvassa sorra a verseit – néha felpillantva kettő között. Itt már van öreg bárka, körtefa, oázis, napraforgó és madárdal. Életképek, pillanatfelvételek, hangulatok. Alig tudom visszaterelni a beszélgetés medrébe!)

Alkotótábor, antológia

-  Bocsánat – szabadkozik -, szerintem nem jól tagolom. Nem szeretek olvasni, annak idején a kötelező irodalmaknak is csak a kivonatát néztem meg, úgy vészeltem át az iskolát. Rémesen rossz a névmemóriám is. Talán attól vagyok mégis „jó keverék”, hogy a családom egyik fele pedagógus, a másik egyenruhás. A magyar tanárommal már általános iskolában nagystílű irodalmi elemzéseket tartottunk, ő mondta először, nem akarok-e versírással próbálkozni? Akkor nem értettem, nem is vettem komolyan.

- És mikortól komoly?

- Öt éve, véletlenül keveredtem egy kisegyütteshez, ahol bajban voltak a szövegírással. Megmutattam néhány versemet, és felszisszentek: ez jó! Megzenésítették, repertoárra vették, közben a vásárosnaményi zeneiskola igazgatójával megtaláltuk egymást, akinek gitárkíséretével egy albumot is készítettünk. Sajnos ő kiment Írországba, ezzel az a motiváció megszakadt. Előtte viszont felhívta a figyelmemet a tokaji alkotótáborra, illetve kezembe adott egy antológiát, bíztatva, hogy küldjek be verseket. Mentem is, küldtem is – ott neves ítészek mondták, hogy ne is akarjam beskatulyázni magam valami féle stílusba, ez a szabad verselés – szürrealista jegyekkel -, és hogy kiváló… Azt is mondták, én egy olyan festő vagyok, aki nem fest… Lassan ébredek tudatára, hogy van értelme annak, amit csinálok.

(Közben elszáll még pár vers a levegőbe, mondja, nem szeret magáról beszélni, beszéljenek helyette inkább a versek.)

- Nekem téged kell bemutatni – legfeljebb mellékelünk az olvasóknak is pár versedet, rendben? De ki vagy te?

Feltörő életképek

- 1994-től tíz évet dolgoztam Komáromban, az EU csatlakozáskor kerültem választás elé, mit kezdek magammal? Három évet dolgoztam a repülőtéren, aztán megjártam a keleti határszakaszt is, így keveredtem szintén három évre Beregsurányba, illetve az előbb említett vásárosnaményi zenész körbe. Úgy látszik, a három bűvös szám az életemben, mert éppen ennyi ideje tanítok az iskolán, amit nagyon szeretek. Ha alaposan végiggondolom, nem biztos, hogy írtam volna, ha nem járom be ezt az utat a cégnél.  Nem volt mindig könnyű, át kellett élni a mélységeket is, de hozama biztosan ezeknek a tapasztalatoknak is van. Munka és tanulás után – másodéves vagyok a Rendőrtiszti Főiskolán - első a horgászat a csend, a csobbanás, a környezet is megihlet. Ültem már vagy tíz évig egy kivénhedt csónak szomszédságában, mire megszületett a „Bárka” című vers, és így voltam a szántódi nyaralónk közelében lévő körtefával is: harminc évig mentem el mellette, míg megszólítottam versben. Kisgyerekként ugyanolyan volt számomra, mint most, hatalmas, méltóságos, és az az érdekessége, hogy sohasem kóstoltam meg a termését.

- Még akkor sem, amikor megírtad hozzá – vagy róla – a versedet?

- Még akkor sem. 

(Megint elsül néhány vers, ami megborzongat persze, és adja a lehetőséget, hogy feltűnés nélkül alaposan megszemléljem Zoltánt: nagydarab, csupa izom, jóképű, lezser fiatalember. Ki hinné, hogy mély érzelmei, lelke is van? És ezt tollba is mondja.)

- Már nem ciki kifelé a „költészetem” – mondja lakonikusan. – Volt, amikor éreztem a környezetem iróniáját ezzel kapcsolatban, de túltettem magam a csúfondáros összekacsintásokon. Több, mint három éve tagja vagyok az Alkotó, Képzőművészek és Írók Országos Szövetségének és a Kulturális Magyar Nemzeti Szalonnak, megjelentem az utóbbi három-négy antológiában. Akinek a lelkébe látok, annak megrendelésre is tudok írni és folytatom a dalszövegnek szánt verselést is, várva a zenészek felbukkanását. Komáromban egy barátom retro irodalmi kávézójában az én verseim is dekorációként szolgálnak, onnan is pozitív visszhangokat kapok. Mindeközben jól érzem magam, így tudom kiadni magamból a feszültséget és megőrizni az örömöket, élményeket.

(No, még pár vers, ráadásnak… Egyre jobban tetszenek… És már a decens, depresszív bélyeget is visszavonom!) 

Sok sikert Varga Zoltán!

Ismerem, de keveset tudok róla, tehát valószínűleg csak hiszem, hogy ismerem. Titokzatossága bizonyos mértékig a munkájából is következhet, tán ezért is maradt meg ilyen hosszan a pályán, számos és különféle bizalmas munkakörben. László Árpádné kormánytisztviselő az idén szeptember 1-jén tölti be szolgálatának negyvenedik évfordulóját. 

- Zsuzsa, a magánéletben igazi társasági ember vagy, mégis kicsit zárkózott, és majdnem beváltottad a „fenyegetést”, miszerint belőled harapófogóval sem tudok kihúzni egy riportot.

- Volt időm megtanulni, hogy kinek, mikor, mit mondhatok, ez még a családi szálakra is érvényes. Sohasem kellett erőlködnöm, hogy a pletykát, folyosói szóbeszédet elválasszam a jelenlétemben elhangzó, vagy a kezemen átmenő iratokban szereplő fontos tényektől. A munka az munka, a magánélet az magánélet.

"Börtönbe zárt" szerelem

- Akkor lássuk a munkát – ami mégiscsak egykettőre magánéletbe csavarodott.

- Tizenhat évesen, egy kétéves gyors- és gépíró iskola elvégzése után kerültem a Vám- és Pénzügyőrséghez, leíróként. Első munkahelyem a Fővárosi Nyomozó Hivatal volt, izgalmas feladattal: kihallgatásokat jegyzőkönyveztem. Így ismertem meg a későbbi férjemet, aki nyomozó volt és egyre többször kért engem jegyzőkönyvezésre, időnként még a börtönbe is kellett mennünk, kihallgatni. Melyik tizenéves lánynak nem tetszene ez a komoly feladat? Estin érettségiztem, házasság, majd érkezett a kislányunk, Mónika. Mikor lejárt a gyes, a férjem már parancsnok-helyettes volt a Nyomozó Hivatalnál, így összeférhetetlenség miatt oda nem mehettem vissza.

- Mikor szólított meg vezető, hogy legyél a titkárnője?

- A VPOP iktató irodája, majd a második gyermekünk születése után, 1993-ban kerültem a Határügyi és Ügyeleti Főosztályra, ott Bacsa János főosztályvezető kért meg, hogy dolgozzak mellette titkárnőként. Őt követte Kaizinger Tibor, aki mellett pályafutásom legszebb tíz évét töltöttem, és az akkori fantasztikus munkaközösséggel. Olyannyira, hogy Bánkon lévő nyaralójában évente egyszer a mai napig is összejön a régi társaság. 

Cinkosságok

- Egy jó titkárnő aranyat ér, tudjuk. Varrtál-e az utolsó pillanatban gombot, pótoltad-e a leszakadó csillagot a váll-lapon, húztad-e ki csávából valamilyen komikus helyzetben?

- Ennyi idő alatt sok minden előfordult. És mivel két főosztályvezetőm és sok-sok munkatársam volt, név nélkül két vidám eset: egyszer a kezembe nyomott egy ezrest – akkor ez még óriási összeg volt -, hogy vegyek virágot a felesége névnapjára. Hatalmas csokrot köttettem, be volt csomagolva, csak otthon bontotta ki, a felesége ájuldozott a gyönyörtől, szerintem a férj maga is meglepődött. Másnap mondja: legközelebb csak annyi pénzt fog adni, hogy pár szálra teljen belőle, nem gondolta, hogy az egész „vagyonát” virágra költöm. Máskor kiszaladt a sarki közértbe – én persze tudtam -, és mikor rendelje a nagyfőnök magához? – hát persze, hogy abban a tíz percben. A nagyfőnök titkárnőjét helyettesítették, nem ismertem meg a hangját, mondom telefonban, hogy nem tud menni a főnököm, mert éppen Iksz Úrnál van – nem mellesleg annál, aki éppen magához rendelte. Mondanom se kell, „Iksz úr” egy percen belül személyesen robogott be hozzám, kerítsem elő azonnal a főnökömet, mert nála ugyan nincs… Nem lett baj belőle, a cinkosság az ő szemében is ott bujkált, utólag már jó sztori. 

Kitüntetés: a munkahelyi légkör

- És viszont, mint női munkaerő, el voltál kényeztetve a főnököd által?

- Ha nem is elkényeztetve, de mindenkor tiszteletben tartottak, nem csak a jeles, ünnepi alkalmakkor, de a hétköznapokon is. Mint minden anyának, beütött olykor személyes probléma, amit emberségesen, a legnagyobb empátiával segített megoldani. Mondhatnám, hogy az egész főosztály, vállvetve volt egymás mellett munkában, szabadidőben, örömben, bajban. Felejthetetlen időszak volt.

- Az emlékeken kívül elismeréssel is kifejezték az irántad való megbecsülést?

- Többször volt részem írásbeli dicséretben, pénzjutalomban, és megkaptam a Vám- és Pénzügyőrségért Aranygyűrű kitüntetést, szerintem ettől zavarba is jöttem. Egész pályafutásomban többet jelentett számomra, ha egy-egy szituációban azonnal megdicsérnek, és a munkahelyem minden délután lelki békében ad vissza a családomnak, reggel pedig gyomorgörcs nélkül érkezem. Az igazi kitüntetés egy munkahelyen maga a jó légkör.

- Zsuzsa, 1993 óta ki se tetted a lábadat a Mester utcából. Hogyan leltározod az elmúlt negyven évet?

- Való igaz, éppen ezért hamarosan itt az ideje, hogy végleg kitegyem a lábamat. Még nem tudom, milyen érzés lesz, kibírom-e elérzékenyülés nélkül, de vannak dolgok, amik megkönnyítik majd a távozást. Összességében fantasztikus és felejthetetlen négy évtizedet töltöttem a pénzügyőrségnél, különleges feladatokban, kiváló emberek, remek egyéniségek között, úgy érzem, sohasem alájuk, hanem melléjük rendelve, amit ezúton is hálásan köszönök. Ám a másik oldalon vár a már nyugdíjas férjem, a két gyerekem, akik mindig vágyni fognak az anyai szárnyak alá, és az első unokám, akit talán én szoktatok majd be a bölcsődébe. Szeretnék pihenni is, de mindenképpen aktívan részt venni a nyugdíjas szövetség életében, remek programjaiban. Biztos nem fogok unatkozni.

Kis lak a nagy Auróra utcában

 Tisztelt Publikum! Családsorozatunk mai epizódjának helyszíne a Budapest, Auróra utcai Körmendi Stúdiószínház. Ma esti előadásunk zártkörű, így Önök – ezúttal is - kénytelenek szerény közvetítésemre hagyatkozni. Az előadás címe: Szépségek kicsiny boltja, főszereplők: Körmendiné Ludányi Ildikó zászlós, humán igazgatási referens és Körmendi István zászlós, főelőadó

Díszlet

A kétszobás lakás minden négyzetcentimétere foglalt: föld, fal, polc, radiátor, fogas, ajtófélfa. Konkrétan: több száz zene és film CD, baseball sapka, futball mez, szurkolói sál, hűtőmágnes, történelmi könyvek és társasjátékok, hüvelyknyi feliratos cserépkorsók tucatjai, tank makett sorozat, emlékérmék, oklevelek, film- és koncertplakátok.

- Ildikó, nem szívesen lennék a helyedben egy lakásfestéskor!

- Én sem a magam helyében – mondja -, pedig előbb-utóbb sor fog rá kerülni. Nagyon hálásak vagyunk a cégnek, ezért a szolgálati lakásért, de szeretnénk majd István szülőhelyére, Szigetszentmiklósra költözni egy kis kertes házba, ha az anyagiak is úgy engedik.

- Ha mindezeket a kellékeket használjátok is, nálatok nem csak szlogen a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás!

- Márpedig használjuk – vágják rá mindketten -, és pihenés helyett is inkább a feltöltődést mondanánk, mert az alvásból raboljuk az időt éjszakába nyúló póker partikra, koncertekre és éjszakai túrákra.

- A NAV az anyaszínház, ahol megismerkedtetek. Hogyan?

- Mindennek az én náthám, és Ildikó illatos, forró hársfa teája, meg a reggeli friss croissant-jai az oka – mondja évődve István -, amivel elkényeztetett… És persze a viselkedése, természete is különbözött fiatalkorom hölgyeitől.

- A te szöveged is az okok között van, valóságos stand up-os – nevet Ildikó. – Mindketten a NAV Pest Megyei Igazgatóságán dolgozunk, csak más igazgatóságon. István annak idején a Trimex Vámudvaron volt, engem pedig pár napra odaküldtek helyettesíteni. Csak megszántam szegény betegeskedőt…

- Csak "megszántad"?

Repertoár

- Hát, minél jobban megismertem, annál inkább volt benne tendencia, de jó volt a reakció is. Tetszett a szövege, és bár nagyon különbözőek voltunk, kölcsönösen jöttek a szimpátia jelzések. Én inkább bicikliztem, túráztam, ő koncertekre járt, majd egymás kedvéért kipróbáltuk a másik hobbijait, és bejöttek! István ma már szenvedélyesebb túrázó nálam, megszerette a skandináv stratégiai társasjátékot, én pedig általa a skandináv rockot, megtanultam pókerezni és szívesen megyek koncertekre, moziba. Amiben nem veszünk részt, ott szurkolóként vagyunk jelen.

- Az első túrám Dobogókőn volt Ildikóval – folytatja István -, az első „hivatalos” randink a Lovin, az első közös hétvégénken pedig megtanítottam pókerezni. A lóversenyen nem a szerencsejáték, hanem a miliő, a társaság a lényeg. Fogadunk kétszáz forinttal – amit mindig vissza is nyerünk -, jöhet a virsli sörrel, gyönyörködünk a pompás versenylovakban és irány haza. Ildikó mindenben megfelelt – továbbléphet! A kezét is pókeren nyertem el, valahogy így: emelem a tétet és – all in: hozzám jössz feleségül? Mire ő: megadom! Hát így élt vissza mestere jóindulatával a szerény kis tanítvány!

- Persze kialakult baráti körünk van – folytatja István -, bármikor akad jelentkező, akinél összehozunk egy éjszakába nyúló eszem-iszomos játékot. Ildikó gondoskodása és figyelmessége nem csökkent, szendvicsei a vendégek szerint is egyenesen formatervezettek, szinte sajnálja megenni őket az ember! Minden évszakban, hétvégenként bejárjuk az ország összes túraútvonalát, ezek egyben gyönyörű látványosságok és tájak – onnan hozunk egy apró emléket, ezek töltik meg tulajdonképpen a lakás minden zugát.

- István pedig nagyon beosztó veszi át a szót Ildikó -, minden kedvezményt kihasznál, jó előre tervez, így szinte mindig olcsóbban utazunk, foglal szállást, vásárolja a jegyeket. Igaz, ez elengedhetetlen, ha minél több programon akarunk részt venni, és győzni pénzzel, hiszen a fő irány mégiscsak a lakáskassza. Múltunk egyetlen maradványa a külön számla, de ebben is jól bevált, elfogadott családi szokásrendünk van.

Szerepálmok

- Most akkor dráma, vagy vígjáték?

- A kettő között azért létezik számos műfaj. A látszat ellenére nagyon komolyan vesszük az életet, szakmát, a családot, a tanulást, az egészséget, a sportot, csak próbálunk mindezeknek a lehető legkönnyedebben megfelelni – ha már úgyis az a sorsunk, tegyük vidáman. 

- Igen, István, te éppen kilábalsz a főiskoláról, Ildikó meg belelábal… Mit és hol tanultok?

- Én a Rendőrtiszti Főiskola vám-és jövedék igazgatási szakán vagyok végzős, a legnagyobb megmérettetés még hátra van. És várom a szakmai kihívásokat, szakmai feladatokat!

- Elsőéves vagyok a Dunaújvárosi Főiskola andragógia szakán, és az ott tanultak hatására vágyom arra, hogy egyszer csak tanulmányi szakterületen kapjak munkát – nagyon szeretnék magasabb szinten ezzel foglalkozni! – így Ildikó.

Finálé

- István reggel korábban indul munkába, mint én – mondja Ildikó. – Én hazafelé bevásárolok, esténként főzök valami egyszerűt, ha tanulni kell, külön-külön elvonulunk a lakás megszokott sarkaiba, körülbástyázzuk magunkat tudománnyal, és csend honol. Látogatjuk, szeretjük a szüleinket, élő kapcsolatot tartunk a barátainkkal és örömmel végezzük a munkánkat. És mivel mi már ketten is család vagyunk, nagyon szeretünk hazajönni egymáshoz. Ennél kerekebb már csak akkor lesz a világ, ha bekopog egy kisbaba.

Függöny le. Taps. Irány a ruhatár. Nagy élményekkel telve köszöni a szíves fogadtatást és vendéglátást a forgatókönyvíró:

                                                             Kezek és szemek

Csak az alkotás iránti szívügyben azonosak, amúgy mindenben különböznek: korosztály, stílus, technika, megnyilatkozás, színvilág és ábrázolásmód. Tanay Krisztina kockázatkezelési koordinátor és Bor Csilla revizor művei mégis jól megférnek egymás mellett a NAV Mátyás utcai galériában.

 - „Műveim némileg iskolásak” – vallod magadról Krisztina, a kiállítás „Színek és pillanatok” címet viselő prospektusában, amit én hevesen cáfolok. Nem vagy te túlságosan szerény?

Ötpercesek

- És úgy folytatom: „a rendszeres gyakorlás hiánya látszik rajtuk”. Negyven éve érettségiztem a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában, és amikor szembesültem a lehetőségekkel, úgy döntöttem, ha nem akarok éhezni és meg nem értett, mellőzött művész lenni, civil foglalkozásból kell megélnem. Voltam esernyőjavító, divatáru készítő, kirakatrendező és autófesték értékesítő, de valójában a színek mindenütt jelen voltak.  Ugyanezzel a merészséggel is festettem: időnként előkaptam egy csomagolópapírt meg a diófapácot, és gyors, határozott mozdulatokkal megrajzoltam, amit látok. Úgy is nevezem a képeimet, hogy „ötpercesek”, nem szeretek sokáig vacakolni.

- Hogy lesz egy esernyőjavítóból – és művészlélekből - NAV-os kockázatkezelő?

- Életem során sok ajtó becsukódott mögöttem, vagy én csuktam be, de mindig bátran kinyitottam egy másikat, így három éve a NAV-ét is. A jelenlegi fizikai aktivitásomnak ez a legmegfelelőbb terhelés. Mind a munkában, mind a művészetben, egész életemben a gyors döntések és elintézések embere voltam.

- Csilla, ezzel szemben te?

- Ezzel szemben én sokáig dolgozom egy alkotáson, és alapos vagyok, ha úgy tetszik, kiélvezem a festés minden pillanatát, elbíbelődök vele, sokáig nyújtom a megszületésre szánt időt. Játszom az árnyalatokkal, fényekkel, legfőképpen az élénk, életvidám színeket használom és szeretem. A több táblás képeket megtervezem, rakosgatom, illesztgetem, majd nagy körültekintéssel megfestem. Sokszor arra eszmélek, éjfél is elmúlt, és kora estétől festek. Engem kifejezetten türelemre tanít a festészet, és a rajzolás.

Pár az esőben

- Hogy jutottál el idáig?

- Kicsi koromtól szívesen rajzoltam, 2009-ben elvégeztem egy jobb agyféltekés rajz-, majd 2011-ben a festészet alapjai tanfolyamot, amelyből jelenleg is táplálkozom. Rendszerint fotóról, képről festek, de nem másolok, hanem hagyom, hogy az érzelmek vezessék a kezemet, és a kép azzá alakuljon, amivé szeretne. Ezen kívül vannak sugallatok, élethelyzetek és ihletadó alkalmak, amikre ecsetet veszek a kezembe.

- Például?

- Édesanyámnak anyák napjára tájképet készítettem, de örömmel festek ajándékba a kollégáimnak, barátaimnak.  A kiállított képek között is vannak, amelyen jellemek, kapcsolatok, kedvtelések köszönnek vissza, például tudnám mesélni a jégmadár, ló, cicák, tigris, sas, vagy a virágok, utcarészletek ihletét. A Pár az esőben című képemet egy jól működő párkapcsolatban élő kolléganőmnek készítettem, Kodály Zoltán portréját egy nyugdíjas, kórustag munkatársamnak. Az igazgató helyettes úr irodájában pedig egy több táblás horgász tájképem függ, a hobbijára utalva. Szeretem kitalálni, ki, minek örülne, és ehhez ismernem kell az illetőt.

Tükörkép

- Krisztina, te és az ajándékozás?

- Az én képeim csak nekem jelentenek valamit, és otthon se teszem a falra. A lakásomban vannak komolyabb képek, ami az esztétikai igényemnek megfelel, a sajátjaim dossziéban, egy eldugott zugban gyűlnek, most is kölcsön kellett kérnem néhány keretet, hogy egyáltalán tudjak kiállítani. Nekem nagy szükségem lenne modellre, úgy érzem, azok sikeresebb képek, mintha fantáziálnék vagy tájképet festenék. Mivel erre nincs túl gyakran lehetőség, tükörbe kell néznem „modellért”, így viszonylag sok önarcképet rajzolok. Ezek többnyire mélabúsra sikerednek, pedig nem jellemző rám a letargia.

- Egyetértek, neked is jól áll a mosoly. Példaképeid vannak?

- Nem mondhatom. Kétévente rendeznek Zebegényben festőversenyt, egy Szőnyi tanítvány, Kórusz József emlékére, ezen részt szoktam venni, egyszer első díjat, egyszer különdíjat kaptam.

- Csilla, a te példaképeid?

- Van Gogh, Monet, a mai magyarok közül V. Tóth Gábor és Fassel Louisa Ferenc.

„Rongyemberek”

- Terveitek – Csilla?

- Nem stílusom a belemagyarázós festészet, szeretem, ha a néző első pillanatban felismeri, miről szól a kép. Szándékomban áll megőrizni élénk, harsány színeimet, ami az életkedvet, vidámságot tükrözi, és mivel kedvelem a csillogó dolgokat - kristályt például -, azon gondolkodom, hogy ezeket és egyéb más új anyagokat milyen technikával tudnám alkalmazni a festészetemben.

- Krisztina?

- Régen szunnyad bennem két téma: az egyik a „Kezek és szemek”, ahol semmi más, csak a kezek vagy szemek árulják el, hogy kisasszony vagy koldus, imádkozik vagy fenyeget, könyörög vagy bánt. A másik pedig a „Rongyemberek”, ami még a játék-készítő és kirakatrendező múltamból kéredzkedik elő. Általam, tűvel készített „rongy szobrokon fejezném ki az előbb említett, vagy egyéb jellemeket, sorsokat.

- Kívánom, hogy valósuljanak meg az álmaitok! Ez a kis tárlat vajon ad hozzá egy mokkás kanálnyi ösztönzést?

- A visszajelzésekből az derül ki, hogy komoly, amit csinálok – mondja Csilla. – A NAV is megadta a kiállítás módját – kis fogadás, pezsgő -, életem nagy napjává tette a megnyitót, ahol családtagok és sok-sok ismerős, kolléga gratulált, virággal köszöntött. Bíztatásuk nyomán kedvem is van, értelme is van a további alkotó munkának.

- Jólesik, hogy akármilyen kicsi körben is, de bemutatkozhattam erről az oldalamról is – így fogalmaz Krisztina. - Számomra ez a lehetőség egy kiindulópont, egy újraélesztés, és igen, egy mokkáskanálnyi koffein az alkotókedvhez. Köszönjük a lehetőséget!

Ismét egy család: Horváth Zoltán százados, nyugdíjas pénzügyőr, Kelebián lakik. Lánya, Horváth Helga százados, a Csongrád megyei VP Főigazgatóság kiemelt főreferens, és Vlocskóné Horváth Noémi törzsőrmester, szemlész a Csongrád megyei VP Igazgatóság Vám II. alosztályán.

Szeged felé vonatozva sehogy sem tudok elrugaszkodni attól az élménytől, ahogy egyáltalán a pénzügyőr Horváth családra bukkantam: a Kelebiai Nyugdíjas Egyesület színtársulata játszott egy színdarabot Pasaréten, főképp pénzügyőr közönség előtt, Miskolczi Miklós: Az Unió macskája címmel. A „stáblista” felsorolásakor derült ki, hogy a két főszereplő, Horváth Zoltán és az ő „Iluskája” – alias: Horváth Zoltánné, Erzsébet -, házaspár, továbbá a szigorú uniós tisztségviselő szerepében feltűnő hölgy a lányuk, Helga. Apa és lánya pénzügyőr, s akkor azt még nem is tudtam, hogy a kisebbik lány, Noémi is az. Élmény volt a produkció, de számomra a főnyeremény mégiscsak a pénzügyőr dinasztia felfedezése volt.

Mesevilág és valóság

No, hát ez a csírája és oka szegedi látogatásnak – családriport esetén ragaszkodva ugyebár az otthoni környezethez. Helgánál, a nagyobbik lánynál jövünk össze, apáék Kelebiáról, Noémiék innen a szomszédságból, ugyancsak a hírös városból ruccantak át a nővérhez. Ahogy a családi eseményeken is, megszervezve, ki mit hoz – na és ki mit visz a gépkocsi csomagtartójában utazó szülői háztáji apanázsból…

Idegenvezetéssel kezdődik a családi mustra, ahol minden szeglet a háziasszony, Helga kreativitását dicséri: mesevilág a fürdőszobai csempén, virágkompozíció a konyhai szellőzőlyukban, festett falevelek a bejárati ajtón, és Vasarely-re hajazó, szempróbáló háromdimenziós festészeti remekmű az előszobában – mind saját ötlet és kivitelezés.

-          Jókedvemben és bánatomban is alkotok – mondja Helga -, ha nagyon nagy a baj, fogok egy vödör festéket, és valamit átmeszelek. És ezeket olvasom – mutat a hálószobai ágy csaknem felét elfoglaló, szélsőséges műfajokból válogatott könyvkupacra –, párhuzamosan, mikor mihez van kedvem.

Lehetett volna a társaságban eggyel több pénzügyőr is, de a második házasság sem sikerült, Helga így egyedül neveli két fiát, a kamaszodó Zolikát, és Botondot, a bölcsis kis szőkeséget. Közben mindenki megtalálja a helyét a nagyszobában Noémi, a kisebbik lány a szőnyegre telepszik, ölében az ő bájos kisfia, Zsombor. Férje, Máté orvostanhallgató a szegedi egyetemen, és ha minden jól megy, egyszerre végeznek feleségével, aki másoddiplomás képzésre iratkozott be a Corvinus egyetem közigazgatás-tudományi karának vámigazgatás szakára (ezt a szakirányú képzettséget Helga is megszerezte). Noéminek, alapképzettségét illetően művelődésszervező és média szakos főiskolai diplomája van, egy OKJ-s újságírói végzettséggel fűszerezve.

-          Még csak négy éve vagyok pénzügyőr – szabadkozik -, és annak is egy részét gyeden töltöttem. 2008. júniusában végeztem az alapfokú szaktanfolyamot, aztán jött a kisbaba. Hozzáteszem: nem véletlenül, hanem tervezetten. Nyolc éve vagyunk együtt Mátéval, és biztonságérzettel vállaltam mellette a családalapítást, főleg, hogy mindkét oldalról stabil szülői támogatásra számíthatunk.

-          Hogy választottad hivatásodul a pénzügyőrséget?

A menedzsert senki sem menedzselte

-          Természetesen apa és Helga hatására hagytam magam sodorni az árral – folytatja Noémi. – Újságíró szerettem volna lenni, a főiskola után egy nyarat voltam is gyakorlaton a Délmagyarország szerkesztőségében, ami pont arra volt elég, hogy rájöjjek, nem egy ilyen se eleje, se vége, ugrasztós, idegőrlő munkára vágyom. Tudtam, hogy családot akarok, és ezzel együtt nyolcórás, stabil munkahelyet, ahol elválik egymástól a munka és a szabadidő, a hétköznap és az ünnep. Persze apa kicsit menedzselt, és felvettek a szegedi fővámhivatalba. Januártól dolgozom ismét, a Csongrád megyei VP Igazgatóságon, a mezőgazdasági EU-s támogatások ellenőrzésén. Nem könnyű, mert a támogatások széles körűek, a felügyelet nagy precizitást igényel. Új terület, az MVH-val szoros együttműködésben dolgozunk, én is szinte párhuzamosan tanulom és végzem, de azt a nyolc órát, amit ott töltök, maximálisan a feladatokra fordítom. Aztán meg, mint akinek szárnyai nőttek, rohanok haza a családhoz…

-          Noémi nagyon eltökélt, céltudatos – szól közbe végre Zoltán, az édesapa. – Egy nyáron önszorgalomból megtanult szabályosan gépelni, úgy tudom, hasznosítja is ezt a tudást a hivatalban.

-          Én 2002-től vagyok pénzügyőr, az olasz nyelvtanári diploma mellett OKJ-s valutapénztáros, devizakezelő és vámügyintéző szakképesítésem van – mondja Helga. – Nálam épp fordítva volt, mint ahogy azt az elmúlt évtizedekben megszoktuk: a „másik” oldalról jöttem át az „egyikre”, a strapás, egyszer fent, egyszer lent civil szférából az állami fixbe. Persze apában is megvolt valahol a vágy, hogy követője legyen a hivatásának, tett is lépéseket az én érdekemben is, nyilván ő is jól érezte magát a testületben.

-          Jól bizony – erősíti meg Zoltán. – De mégis csúnya vége lett. Tompán voltam parancsnok, amikor majd az egész állományt érintő korrupciós ügyben, szinte az egész hivatal megborult. Hiába nem én voltam a tettes, az egyszemélyi felelősség miatt nekem kellett elvinni a balhét. Kiszámoltam, hét év alatt nyolcat dolgoztam a túlórák beszámításával, volt olyan, hogy otthon jött a villanyszerelő, ott állt mellette a feleségem, én meg vele is lekezeltem, úgy nyomasztottak a szakmai gondok. De nem állhattam ott éjjel-nappal minden pénzügyőr beosztott mellett! A botrány miatt olyan lelkiállapotba kerültem, hogy felálltam, és nyugdíjba mentem. Próbáltak marasztalni, több beosztást is felkínáltak, de nem álltam kötélnek. Akkor jó döntésnek éreztem, ma már nem vagyok ebben olyan biztos, a dolgok már megváltozhatatlanok.

-          Talán, mert túl szelíd, túl lelkiismeretes ember vagy. Nem tapostál lefelé…

-          Már mindegy! Van elfoglaltságom bőven, a folytatásom ott van a lányokban, boldog vagyok a feleségemmel, és legyőztem egy súlyos betegséget. Nagy stressz mellett talán ez sem lett volna lehetséges.

-          Megbékéltél már?

Fő a pozitív hozzáállás!

-          Persze hogy meg, de idő kellett hozzá. Ma már a VP Nyugdíjasok Országos Szövetségének elnökségi tagja vagyok, a dél-alföldi régió területi felelőse, a tompai, kelebiai és kiskunhalasi klub létrehozója, alapszabályainak megalkotója. Kelebián a vadásztársaság valamint a községi nyugdíjas egyesület elnöke, dolgozom a kétszáz négyszögöles kis szőlőnket és bort készítek, ja, a bácskai Szent György Lovagrend borlovagja vagyok, – most meg itt van ez a Csuklikároly is, amire nem volt vállalkozó, hát szót fogadtam a feleségemnek, és egyetlen férfi szereplőként elvállaltam a rendőr alakítását! 

-          Testhez álló produkció, engem meggyőztél! Milyen testvérek voltatok? – fordulok vissza a lányokhoz, ám az első pillantásoktól megijedek, azt gyanítom, ingoványos talajra léptem. Helga válaszol:

-          Tizenkettő múltam, amikor Noémi született, még nagyon kicsi volt, amikor Pécsre kerültem két tannyelvű középiskolába, kollégiumba. Onnan visszatérve én már „nagylánykodtam”, ő hozzám képest gyerek volt, aztán ő került Szegedre hat osztályos gimnáziumba – ahol végül is Mátéval megismerkedtek. Gyerekkorunkban többnyire csak keresztezték egymást az útjaink, rendszerint az ünnepeket töltöttük együtt, inkább most, felnőttként találtunk egymásra: közös a szakma, vannak gyerekeink, és nagyon boldogan térünk vissza együtt Kelebiára, a szülői házba, főleg nyáron. Jó testvérek vagyunk, segítjük egymást, amiben csak tudjuk, sosem felejtem el, amikor Nonót Nagylakra vezényelték - az én törékeny kishúgomat határra! -, ahol mindenféle erőszakos ember megfordul, hát akkor az első napon elkísértem, és nyomatékosan bemutattam mindenkinek. Azt hiszem ez a minimum volt, amit megtehettem!

-          Azóta már megjártam Záhonyt is télidőben – teszi hozzá Noémi, talán azért, nehogy azt higgye bárki is, hogy gyámságra, kivételezésre szorul. – Szeretem a munkámat, és maximálisan meg is akarok felelni az elvárásoknak. A bizonyítási vágyat a szüleinktől örököltük, esetemben mindkét oldalról van felmenői példakép, hiszen Máté nagycsaládban nőtt fel, náluk szintén nagy az összetartás.  

Variációk boldogságra

Ahogy sorolják, a tágabb család egyik fele pedagógus, a másik fele pénzügyőr. Nem rossz örökség. Az „öregek” azaz a csendes, békés természetű Horváth Zoltán és a tűzről pattant Böbe (maradjunk ennél, ahogy unokái is szólítják), szintén középiskolás korukban ismerkedtek meg, Kiskunhalason. Onnantól kezdve egy az útjuk, és azon a bizonyos színjátszói stáblistán Böbe így mutatta be Zoltánt: „Csukli Károly pedig az én drága férjem, a világ legjobb férje és apukája!” Mit fűzhet ehhez – legalábbis irigység nélkül – egy kívülálló? Helgának viszont nem gond a kiegészítés:

-          A szüleim páratlan példát mutattak nekünk családi életből, még a generációk együttéléséből is, hiszen a nagyszüleinkkel együtt laktunk. Azt hittem, a boldog családi élet, ami nekik sikerül, az nekem is fog, ám másképp rendezte a sors, de nem adom fel! Az a baj, hogy a munkahelyen is csak azt látják, na, van itt egy nagyszájú, harsány, karrierista szőke nő, aki egész nap fel-alá rohangál, határozott, erős. Pedig sokszor gyöngeség és gyöngédség is a hatalmába kerít – na, olyankor veszem elő a pemzlit vagy a könyveket, hogy erőt merítsek…

-          Tudod Helga, nagyanyám mondta valamikor: inkább száz irigyed legyen, mint egy szánakozód!

-          Van benne valami, de belülről megélni ezt egészen más! Gyakran menekülök versekhez, legfrissebb élményem, hogy egy idei, „tömeges” nyugdíjba vonulás alkalmából szavaltam az ünnepeltek tiszteletére, ami olyan jól sikerült, hogy pár nappal később már „kölcsön kértek” a NAV központi ünnepségére előadni.

-          Mire vagy a legbüszkébb? – szólítom meg Zoltánt.

-          Hát magamra nem, pedig mindig maximalista voltam…

-          Jaj, apa, hagyd már ezt a negatív hozzáállást! – fakad ki Helga. – Eleinte én is ilyen voltam – fordul hozzám -, de ennek vége! Én a két fiamra vagyok büszke, és magamra, hogy többször újra tudtam kezdeni szinte nulláról az életemet. Nagy segítség volt ebben a családom minden tagja, abban a pillanatban ott teremtek, amikor szükség volt rájuk. Egy ideje pedig tudatosan építem az életemet, fejlesztem a személyiségemet, hiszen dolgom van még a világban, nem mehetek tönkre, a gyerekeimnek szüksége van rám! Végre hasznosíthatom a tanári végzettségemet is – a „Katerda” felnőttképzési rendszerben termékdíj ügyintézői és vám ismereteket tanítok, dolgozom, szülőire és bölcsibe futok…

Hát ilyen lenne, kérem egy karrierista szőke nő? Én másképp látom ennek a családnak az életét: kemény hangok, határozottság, munka és tanulás inszakadásig – de a másik oldalon ott érzékelhető a sebezhetőség, az érzelmek, a szeretet és a szeretetvágy, aminek láthatatlan harmatcseppjei beszélgetés közben megtöltik a szobát, fejünk felett felhőkbe gyűlik, aztán néhány visszatartani nem tudott könnycseppel bepermetez bennünket…

Méltatlanul kevés szót kapott a beszélgetésben - legalábbis a megírt változatban – az édesanya, Böbe, aki pedagógushoz - később iskolaigazgatóhoz - méltó szigorral kormányozta a családot, ahol sosem másnak, hanem a saját lányainak a copfját cibálta meg titokban, ha valamit nem úgy teljesítettek az iskolában, ahogy ő elvárta. Aki úgy tanította meg a háztartásvezetésre, főzésre és családszeretetre őket, hogy ma már mindketten saját lábon élnek és döntenek. Így hát marad idő a három éve nyugdíjban lévő Böbének uniós pályázatírásra – mert, hogy ezt a szakképesítést is megszerezte -, a kelebiai nyugdíjas egyesület kézimunka szakkörének vezetésére, színdarab tanulásra és fellépésekre, sőt, művészi szinten űzött foltvarrásra (patchwork), kézimunkázásra. Ha menni kell valahová, férje mellé ül az autóba, egyedül el nem engedi – szórakoztatóbb és biztonságosabb együtt az utazás…  

Utazás… Hazafelé már a vonat is vígabban duruzsol alattam. Jólesett az őzből készült vadas, a hozzá töltött Horváth-féle magánpincészet bora, a frissen sült pogácsa – de mindezt leginkább egy kellemes beszélgetés fűszerezte meg családi milijőben, családi szeretetben.

Az NKE Rendészettudományi Karán a Tudományos Diákköri Konferencia jegyében 2013-ban kilenc pályázó készített dolgozatot, akik közül Török Eszter főtörzsőrmester, a vám- és jövedéki igazgatás szakirány levelező hallgatója nyerte el az első helyezést, valamint a NAV különdíját. Pályamunkájának címe: Drog + Art, ami önmagában magyarázatra szorul.

- Mire utal tehát a cím?
- Dolgozatom a kábítószer és a művészetek kapcsolatát feszegeti, és ha vizuálisan látjuk, akkor ez ki is derül. Ha csak halljuk, akkor annyit értünk, hogy a „drog megárt”.

 Mint elvetett mag

- Tartalmilag súlyos a téma…
- Nagyon ijesztő, és korunk aktuális problémáját próbáltam láttatni a művészetek tükrében. Lévén, hogy soha, semmiféle szert nem próbáltam ki, kicsit féltem, tudok-e hiteles lenni, de az ötlet másodéves korom óta ott szunnyadt a fejemben, amikor a kábítószer ismeret féléves tantárgy volt. Emlékszem, Filipovits Róberttel, Trencsényi Tiborral és Saly Csabával négyesben készítettünk rövid power point-os kiselőadást órára, ami jól sikerült, és mint egy elvetett mag, dagadt tovább az agyamban.

- Hogyan építette fel ezt a kényes témát, s milyen forrásokból?
- Egy átfogó drogtérképtől és drog ABC-től a következtetések levonásáig, töltelékként pedig a külföldi és hazai irodalom, festészet, zene és filmművészet kiemelkedő egyéniségei által, nemzetközi és magyar vonulattal igyekeztem kerek egészet alkotni. Külföldön nyíltabban vállalják a droghasználatot, Salvador Dali, Madonna, Bob Marley és sokan mások. Idehaza kevésbé, bár itt is egyre többen vallanak színt, főleg ha már „tiszták:” Témavezetőm, dr. Szabó Andrea tanszékvezető szakkönyveket adott, kutattam könyvtárakban, interneten, életrajzokat, műelemzéseket és orvosi tanulmányokat olvastam. Felhasználtam egy amerikai kutatást, melynek során egy rajzolónak fokozatosan adagolták az LSD-t, miközben a vizsgálatot végző orvost kellett lerajzolnia, kilencszer. A rajzok mutatják a döbbenetes változást az elsőtől az utolsó munkáig.

A boldogság drogja

- Eszter a vám- és jövedéki igazgatás szakirány végzős hallgatója, tekintsük ezt a témát kiruccanásnak, vagy hosszú távon tervei vannak ezen a vonalon?
- Inkább az előbbi. Egy évtized vám után most a jövedéket tanulom, tetszik, és állítom, időnként nem is haszontalan a változás életünk és szakmánk során. Ebből következik, hogy szükség esetén kábítószer nyomozás szakterületen is szívesen vállalnék feladatot, főleg, hogy elkötelezett vagyok az ifjúságvédelem és megelőzés terén.

- Milyen volt maga az előadás?
- Különleges szerep volt kiállni, és nem „hallgatni”. Már a címnél is elidőztünk, az előadás közepe felé pedig olyan élénk érdeklődést tapasztaltam, hogy szinte elvesztettem a fonalat, amivel készültem, teljesen spontán magyarázattal kísértem tovább a vetített anyagot. Ott helyben sokan gratuláltak, értékelték, hogy rendhagyó módon közelítettem meg a témát. Szerintem számos alkalom van, amikor a szakmában tényszerűen kell áttekinteni a kábítószer ezer körülményét, a diák konferencia az a hely, ahol szabad, sőt kötelező is szárnyalni.

- Eredményhirdetés?
- Megható és meglepő volt. A harmadik helyezettel kezdték, és amikor kimondták a második helyezett nevét, kicsit csalódott voltam, hogy azt se érdemeltem. Ekkor oldalba lökött a párom, Saly Csaba, ő szintén pályázott, és odasúgta: megnyerted. Amikor elhangzott a nevem, ráadásul a NAV különdíját is nekem ítélték, minden fáradság elszállt, a boldogság drogja járta át mindenemet. 

Apám tekintete

- Eszter, most megcsillantott egy apró információt a magánéletéből, amiről még nem kérdeztem. Mondana erről bővebbet?
- Hegyeshalomban, egyenruhás emberek között nőttem fel, és minden vágyam az uniformis volt. Több próbálkozás után 2001-ben szóltak, itt az alkalom, mehetek. Mindent vállaltam, dolgoztam a repülőtéren, a győri egykori REK-en, jelenleg a NAV Vas megyei Vám- és Pénzügyőri Igazgatóságán, Szombathelyen vagyok főelőadó. Van egy nyolc éves kisfiam, akit párommal, Saly Csabával nevelünk, az egyetemet is együtt kezdtük. Tanulmányaimban sokat, mondhatnám mindent a szüleimnek, főként édesapámnak köszönhetek, aki még aktív mozdonyvezető, és az összes szabadsága arra ment három évig, hogy a fiammal legyen azokban a hetekben, amit én Budapesten töltök. Köszönetképpen neki ajánlom a szakdolgozatomat, az eredményemet és további tisztességre törekvésemet a pályán. És sosem fogom kitörlődni emlékezetemből a tekintete, amikor először meglátott egyenruhában…

- Milyen volt?
- Büszke. Nagyon büszke.

                                                                                                           -ue-

Legkedvesebb relikviám

Soltész József ezredes, igazgató
Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Vám- és Pénzügyőr Igazgatóság 

 Nyíregyházán kezdtem pénzügyér pályámat, 1982. márciusában. Előtte elektronikai műszerész végzettséget szereztem, majd két évre bevonultam sorkatonának, ahol elfogadhatóvá, megszokhatóvá váltak számomra az egyenruhás kötelék jellegzetességei, ez erősítette meg bennem végleg, hogy pénzügyőr legyek. Némi betekintésem addig is volt a testület életébe, hiszen édesapám harminchárom évet töltött a Vám- és Pénzügyőrségnél, 1973-ban ment nyugdíjba. Sajnos túl korán, hatvanhat évesen távozott az élők sorából, amikor már pénzügyőr voltam, a további haladásomnak sajnos nem lehetett tanúja. Bizonyos módon az én erőmet is megsokszorozta az emléke, törekedtem rá, hogy méltó folytatója legyek személyének. Ő még a Magyar Királyi Pénzügyőrség kötelékében kezdte a pályáját, tanúskodik erről az az újonctanfolyamról készült tablókép, ami az irodámban kapott helyet az én alapfokús tablóm mellett.

1988. februárjától parancsnokhelyettes, 1990. márciusától a Nyíregyházi Vámhivatal parancsnoka lettem, ott ahol az előttem lévő korosztály tanítványaként nőttem fel. Furcsa volt, de elődeim nem voltak féltékenyek, még abban is segítettek, hogyan találom meg a hangot a beosztottakkal, hogy válhatok igazi, elismert vezetővé.

Azóta is változtak a feladatok, szervezetek, megnevezések, csak én maradtam Nyíregyházán vezetői beosztásban. Szűntek meg kis szakaszok, hivatalok, többek között a gávai is, ahol édesapám teljesített szolgálatot annak idején. Az eszközök, iratok bekerültek Nyíregyházára, majd egy irattári selejtezés során egy kolléga a kezembe adott egy bor szemleívet, amelyen az édesapám bejegyzései és aláírása volt. Az irat az 1970-es évből való, szigorú számadású nyomtatvány, tartalmazza az illetékes Vám- és Pénzügyőri Szakaszt, a termelő nevét, lakcímét, nyilvántartási számát, szőlőterületének nagyságát és a dűlő pontos meghatározását, valamint nyilatkozatot a termelőtől, hogy mennyi bort készített, azt hol tárolja, és hogy családi fejadagként mennyi kedvezményt vehet igénybe. Mindezek alapján vetették ki a befizetendő adót. Mondanom sem kell, ez az egyetlen okmány megúszta a selejtezést, azóta féltve őrzöm. Többek között ez is emlékeztet arra, amikor édesapám a bor készletfelvétel szezonja miatt egy-két hónapot távol töltött tőlünk, hóviharban, fagyban mennie kellett, volt, hogy csak karácsonyra került elő a családhoz. Elbeszélései, meséje a munkájáról mélyen beivódtak az emlékeimbe.

Ahogy „öregszem”, egyre becsesebbek számomra a régi szakmai hagyatékok, emlékek, gyűjtögetem őket, tervezünk egy helyi kis tárlatot rendezni ezekből, ami akár dekorációként is szolgálhat a hivatalban. De mindenek között és fölött a legkedvesebb relikviám ez a bor szemleív, ami édesapám keze nyomát, személyiségét, apaságát testesíti meg számomra, és azt az érzést, hogy nem erőszakkal ugyan, de mégiscsak a pénzügyőr pályára terelgetett engem.

Legkedvesebb relikviám

Vita Éva kormánytisztviselő
Bevetési Főigazgatóság

Tizenhat éve dolgozom polgári alkalmazottként a pénzügyőrségnél, ebből tizenegyet a Határügyi és Ügyeleti Főosztály titkárságán töltöttem. Leíróként kerültem oda eléggé megilletődött állapotban, de ezen a kollégák segítőkészsége és közvetlensége hamar átsegített. Később mindenféle titkársági feladattal megbíztak, és úgy érzem, jól is oldottam meg azokat.

A főosztály már akkor is az összetartozásáról volt híres, közel harmincan voltunk, de mindenki tudott mindenkiről, figyelemmel kísértük nem csak egymás szakmai előmenetelét, hanem a magánéleti eseményeket is. Együtt örültünk a pozitívumoknak, és együtt éreztünk a gondokkal küszködőkkel. Én egyedül neveltem a kislányomat, ha valami rendezvényünk volt, és nem tudtam kire hagyni, bíztattak, hogy hozzam magammal. Így aztán Dóri is a pénzügyőrség szárnyai alatt nőtt fel, főleg, hogy többször vett részt a sástói táboroztatásban, ami örök emlék neki.

Az én örök emlékem, a legkedvesebb relikviám ehhez a főosztályhoz kapcsolódik, egészen pontosan ahhoz, amikor áthelyezésemet kértem egy másik hivatalhoz. Ekkor már nem az eredeti kollektíva volt a főosztályon, de akikkel én dolgoztam tizenegy évig, azok megleptek egy ajándékkal, amire nem is számítottam. Tudták, hogy kedvenc témám a régi építészet, a várak, kúriák, kastélyok, ezekért az élményekért lányommal – akinek hobbija a fotózás -, a mai napig a „világ végére” is elmegyünk. Nagy élmény számomra, amikor a kedves tárlatvezető nénik, bácsik, nem csak a kötelező szöveget hadarják el, hanem egy-két kedves, érdeklődő szó után megnyílnak, és előkerülnek az igazi helyi érdekességek, izgalmas titkok.

„Mesélő kastélyok” – ez a színes, képes album címe, amit személyesen, a Határügyi és Ügyeleti Főosztály régi dolgozói részéről, mindenki által aláírva kaptam meg. Fel sem tűnt, hogy esetleg nyomoznak-e, kérdezgetnek-e, milyen kiadványaim vannak ebben a témában, mert ugyan sok van, de éppen ez még nem volt a polcomon. Nagyon kedves és meglepő emlékként őrzöm, nézegetem az ismerős kézjegyeket, a már látott, és a még nem látott csodálatos építményeket. Nézd, ennél a kútnál ittunk! - fedeztük fel a lányommal az egyik, már felkeresett helyszínek egyikét a képen. Tavaly egy nyugdíjas kollégát látogattunk meg páran, akkor a szécsényi kastély esett útba, azt néztük meg mindannyian.

Pályafutásom legkellemesebb részét töltöttem ebben a körben, és leginkább hozzájuk kötődöm, nem csoda tehát, hogy ezt a képes albumot tekintem legkedvesebb relikviámnak. Bárhová kirándulok, bármikor előveszem ezt a személyes „útikönyvet”, mindig azok fognak eszembe jutni, akik eddig a legközelebb álltak hozzám!

Csabai Márta kormánytisztviselő
Informatikai Intézet, ügyintéző 

1997. szeptemberében kerültem a Vám- és Pénzügyőrség Ügyvitel Szervezési Központjába. A testületbe a férjemet „követtem”, aki hivatásos pénzügyőr volt. Előfordult, hogy a három gyerekünk közül valamelyiket szervezési okok miatt kénytelenek voltunk pár órára magunkkal vinni a munkahelyre, ahol ők csendben töltötték az időt. Figyelték a felnőtteket, mit csinál anya, milyen párbeszédek zajlanak, hogy viselkednek a felnőttek? Jó szót is kaptak, még a legmorcosabb ember se ment el gyerek mellett egy-két kedves kérdés vagy mosoly nélkül. 

Zsófi lányom nyolc-kilenc éves lehetett, alsó tagozatos iskolás, mikor egy tanítás nélküli munkanapon ugyancsak be kellett vinnem magammal az irodába. Adtam neki egy írólapot, leült egy félreeső helyre, és a magunkkal hozott színes ceruzával elkezdte rajzolni az osztály dolgozóit. Hosszasan és nagyon figyelmesen dolgozott. Amikor a kezünkbe vettük a kész művet, elcsodálkoztunk: nem csak a ruhák és a frizurák hasonlítottak a valóságosra, hanem a fejtartás, még az arckifejezések is szinte tükrözték az adott személy valóságos jellemét, tulajdonságait. Hat ember van a képen, a figurák feje fölött ott vannak a nevek, és odaírta a lap felső részére, hogy: „Szeretettel küldöm az igazolás csoportnak! Kovács Zsófia”

 Az egyenruhásokat parolival a vállukon örökítette meg, minden apróságra kiterjedt a figyelme. Demeter Gergely egykori kollégámnak - még mindig pénzügyőr -, még a kis bajuszkáját is megrajzolta. Egymás mellé rajzolt egy férfi és egy nőalakot – ők később összeházasodtak. Simai Miklós osztályvezetőnk viszont úgy van ábrázolva, hogy egyetlen nagy szem van a többiek feje fölött, és az van odaírva: „Miklós szeme mindent lát”. Zsófi mostani „bevallása szerint” ezt közülünk valaki kanyarította oda tréfából a rajzra. Az biztos, hogy a gyerekek ösztönös megfigyelései nagyon pontosak, úgy látszik, néhány találkozás után Zsófi is szinte „megröntgenezte” a mi kis közösségünket.

Ez a kedves ákombákom sokáig volt kiragasztva az irodában, és bárhová is költöztem, vittem magammal, és az új helyemen is kifüggesztettem. Zsófi később diákmunkával is eltöltött nyaranta pár hetet a pénzügyőrségnél, kiskorától kezdve nagyon figyelmes, szorgalmas volt, és mindenkivel a megfelelő tisztelettel beszélt. Most huszonhárom éves, talpraesett, szorgalmas, s már nem a kis, megfakult gyermekrajz az első ami eszembe jut róla, de örökre meg fogom őrizni ezt a rajzocskát. Eszembe juttatja legszebb éveimet mind a munkában, mind a családi életet illetően. Már nincs közszemlén a rajz az irodámban, hanem otthon, egy fontos iratokat tartalmazó dossziéban van a helye.  Az idő elszaladt, de az emlékek frissek maradnak általa is, úgy hogy mindenképpen ez a pénzügyőr gyerekrajz az én legkedvesebb pénzügyőrségi relikviám.