Ismét egy család: Horváth Zoltán százados, nyugdíjas pénzügyőr, Kelebián lakik. Lánya, Horváth Helga százados, a Csongrád megyei VP Főigazgatóság kiemelt főreferens, és Vlocskóné Horváth Noémi törzsőrmester, szemlész a Csongrád megyei VP Igazgatóság Vám II. alosztályán.
Szeged felé vonatozva sehogy sem tudok elrugaszkodni attól az élménytől, ahogy egyáltalán a pénzügyőr Horváth családra bukkantam: a Kelebiai Nyugdíjas Egyesület színtársulata játszott egy színdarabot Pasaréten, főképp pénzügyőr közönség előtt, Miskolczi Miklós: Az Unió macskája címmel. A „stáblista” felsorolásakor derült ki, hogy a két főszereplő, Horváth Zoltán és az ő „Iluskája” – alias: Horváth Zoltánné, Erzsébet -, házaspár, továbbá a szigorú uniós tisztségviselő szerepében feltűnő hölgy a lányuk, Helga. Apa és lánya pénzügyőr, s akkor azt még nem is tudtam, hogy a kisebbik lány, Noémi is az. Élmény volt a produkció, de számomra a főnyeremény mégiscsak a pénzügyőr dinasztia felfedezése volt.
Mesevilág és valóság
No, hát ez a csírája és oka szegedi látogatásnak – családriport esetén ragaszkodva ugyebár az otthoni környezethez. Helgánál, a nagyobbik lánynál jövünk össze, apáék Kelebiáról, Noémiék innen a szomszédságból, ugyancsak a hírös városból ruccantak át a nővérhez. Ahogy a családi eseményeken is, megszervezve, ki mit hoz – na és ki mit visz a gépkocsi csomagtartójában utazó szülői háztáji apanázsból…
Idegenvezetéssel kezdődik a családi mustra, ahol minden szeglet a háziasszony, Helga kreativitását dicséri: mesevilág a fürdőszobai csempén, virágkompozíció a konyhai szellőzőlyukban, festett falevelek a bejárati ajtón, és Vasarely-re hajazó, szempróbáló háromdimenziós festészeti remekmű az előszobában – mind saját ötlet és kivitelezés.
- Jókedvemben és bánatomban is alkotok – mondja Helga -, ha nagyon nagy a baj, fogok egy vödör festéket, és valamit átmeszelek. És ezeket olvasom – mutat a hálószobai ágy csaknem felét elfoglaló, szélsőséges műfajokból válogatott könyvkupacra –, párhuzamosan, mikor mihez van kedvem.
Lehetett volna a társaságban eggyel több pénzügyőr is, de a második házasság sem sikerült, Helga így egyedül neveli két fiát, a kamaszodó Zolikát, és Botondot, a bölcsis kis szőkeséget. Közben mindenki megtalálja a helyét a nagyszobában Noémi, a kisebbik lány a szőnyegre telepszik, ölében az ő bájos kisfia, Zsombor. Férje, Máté orvostanhallgató a szegedi egyetemen, és ha minden jól megy, egyszerre végeznek feleségével, aki másoddiplomás képzésre iratkozott be a Corvinus egyetem közigazgatás-tudományi karának vámigazgatás szakára (ezt a szakirányú képzettséget Helga is megszerezte). Noéminek, alapképzettségét illetően művelődésszervező és média szakos főiskolai diplomája van, egy OKJ-s újságírói végzettséggel fűszerezve.
- Még csak négy éve vagyok pénzügyőr – szabadkozik -, és annak is egy részét gyeden töltöttem. 2008. júniusában végeztem az alapfokú szaktanfolyamot, aztán jött a kisbaba. Hozzáteszem: nem véletlenül, hanem tervezetten. Nyolc éve vagyunk együtt Mátéval, és biztonságérzettel vállaltam mellette a családalapítást, főleg, hogy mindkét oldalról stabil szülői támogatásra számíthatunk.
- Hogy választottad hivatásodul a pénzügyőrséget?
A menedzsert senki sem menedzselte
- Természetesen apa és Helga hatására hagytam magam sodorni az árral – folytatja Noémi. – Újságíró szerettem volna lenni, a főiskola után egy nyarat voltam is gyakorlaton a Délmagyarország szerkesztőségében, ami pont arra volt elég, hogy rájöjjek, nem egy ilyen se eleje, se vége, ugrasztós, idegőrlő munkára vágyom. Tudtam, hogy családot akarok, és ezzel együtt nyolcórás, stabil munkahelyet, ahol elválik egymástól a munka és a szabadidő, a hétköznap és az ünnep. Persze apa kicsit menedzselt, és felvettek a szegedi fővámhivatalba. Januártól dolgozom ismét, a Csongrád megyei VP Igazgatóságon, a mezőgazdasági EU-s támogatások ellenőrzésén. Nem könnyű, mert a támogatások széles körűek, a felügyelet nagy precizitást igényel. Új terület, az MVH-val szoros együttműködésben dolgozunk, én is szinte párhuzamosan tanulom és végzem, de azt a nyolc órát, amit ott töltök, maximálisan a feladatokra fordítom. Aztán meg, mint akinek szárnyai nőttek, rohanok haza a családhoz…
- Noémi nagyon eltökélt, céltudatos – szól közbe végre Zoltán, az édesapa. – Egy nyáron önszorgalomból megtanult szabályosan gépelni, úgy tudom, hasznosítja is ezt a tudást a hivatalban.
- Én 2002-től vagyok pénzügyőr, az olasz nyelvtanári diploma mellett OKJ-s valutapénztáros, devizakezelő és vámügyintéző szakképesítésem van – mondja Helga. – Nálam épp fordítva volt, mint ahogy azt az elmúlt évtizedekben megszoktuk: a „másik” oldalról jöttem át az „egyikre”, a strapás, egyszer fent, egyszer lent civil szférából az állami fixbe. Persze apában is megvolt valahol a vágy, hogy követője legyen a hivatásának, tett is lépéseket az én érdekemben is, nyilván ő is jól érezte magát a testületben.
- Jól bizony – erősíti meg Zoltán. – De mégis csúnya vége lett. Tompán voltam parancsnok, amikor majd az egész állományt érintő korrupciós ügyben, szinte az egész hivatal megborult. Hiába nem én voltam a tettes, az egyszemélyi felelősség miatt nekem kellett elvinni a balhét. Kiszámoltam, hét év alatt nyolcat dolgoztam a túlórák beszámításával, volt olyan, hogy otthon jött a villanyszerelő, ott állt mellette a feleségem, én meg vele is lekezeltem, úgy nyomasztottak a szakmai gondok. De nem állhattam ott éjjel-nappal minden pénzügyőr beosztott mellett! A botrány miatt olyan lelkiállapotba kerültem, hogy felálltam, és nyugdíjba mentem. Próbáltak marasztalni, több beosztást is felkínáltak, de nem álltam kötélnek. Akkor jó döntésnek éreztem, ma már nem vagyok ebben olyan biztos, a dolgok már megváltozhatatlanok.
- Talán, mert túl szelíd, túl lelkiismeretes ember vagy. Nem tapostál lefelé…
- Már mindegy! Van elfoglaltságom bőven, a folytatásom ott van a lányokban, boldog vagyok a feleségemmel, és legyőztem egy súlyos betegséget. Nagy stressz mellett talán ez sem lett volna lehetséges.
- Megbékéltél már?
Fő a pozitív hozzáállás!
- Persze hogy meg, de idő kellett hozzá. Ma már a VP Nyugdíjasok Országos Szövetségének elnökségi tagja vagyok, a dél-alföldi régió területi felelőse, a tompai, kelebiai és kiskunhalasi klub létrehozója, alapszabályainak megalkotója. Kelebián a vadásztársaság valamint a községi nyugdíjas egyesület elnöke, dolgozom a kétszáz négyszögöles kis szőlőnket és bort készítek, ja, a bácskai Szent György Lovagrend borlovagja vagyok, – most meg itt van ez a Csuklikároly is, amire nem volt vállalkozó, hát szót fogadtam a feleségemnek, és egyetlen férfi szereplőként elvállaltam a rendőr alakítását!
- Testhez álló produkció, engem meggyőztél! Milyen testvérek voltatok? – fordulok vissza a lányokhoz, ám az első pillantásoktól megijedek, azt gyanítom, ingoványos talajra léptem. Helga válaszol:
- Tizenkettő múltam, amikor Noémi született, még nagyon kicsi volt, amikor Pécsre kerültem két tannyelvű középiskolába, kollégiumba. Onnan visszatérve én már „nagylánykodtam”, ő hozzám képest gyerek volt, aztán ő került Szegedre hat osztályos gimnáziumba – ahol végül is Mátéval megismerkedtek. Gyerekkorunkban többnyire csak keresztezték egymást az útjaink, rendszerint az ünnepeket töltöttük együtt, inkább most, felnőttként találtunk egymásra: közös a szakma, vannak gyerekeink, és nagyon boldogan térünk vissza együtt Kelebiára, a szülői házba, főleg nyáron. Jó testvérek vagyunk, segítjük egymást, amiben csak tudjuk, sosem felejtem el, amikor Nonót Nagylakra vezényelték - az én törékeny kishúgomat határra! -, ahol mindenféle erőszakos ember megfordul, hát akkor az első napon elkísértem, és nyomatékosan bemutattam mindenkinek. Azt hiszem ez a minimum volt, amit megtehettem!
- Azóta már megjártam Záhonyt is télidőben – teszi hozzá Noémi, talán azért, nehogy azt higgye bárki is, hogy gyámságra, kivételezésre szorul. – Szeretem a munkámat, és maximálisan meg is akarok felelni az elvárásoknak. A bizonyítási vágyat a szüleinktől örököltük, esetemben mindkét oldalról van felmenői példakép, hiszen Máté nagycsaládban nőtt fel, náluk szintén nagy az összetartás.
Variációk boldogságra
Ahogy sorolják, a tágabb család egyik fele pedagógus, a másik fele pénzügyőr. Nem rossz örökség. Az „öregek” azaz a csendes, békés természetű Horváth Zoltán és a tűzről pattant Böbe (maradjunk ennél, ahogy unokái is szólítják), szintén középiskolás korukban ismerkedtek meg, Kiskunhalason. Onnantól kezdve egy az útjuk, és azon a bizonyos színjátszói stáblistán Böbe így mutatta be Zoltánt: „Csukli Károly pedig az én drága férjem, a világ legjobb férje és apukája!” Mit fűzhet ehhez – legalábbis irigység nélkül – egy kívülálló? Helgának viszont nem gond a kiegészítés:
- A szüleim páratlan példát mutattak nekünk családi életből, még a generációk együttéléséből is, hiszen a nagyszüleinkkel együtt laktunk. Azt hittem, a boldog családi élet, ami nekik sikerül, az nekem is fog, ám másképp rendezte a sors, de nem adom fel! Az a baj, hogy a munkahelyen is csak azt látják, na, van itt egy nagyszájú, harsány, karrierista szőke nő, aki egész nap fel-alá rohangál, határozott, erős. Pedig sokszor gyöngeség és gyöngédség is a hatalmába kerít – na, olyankor veszem elő a pemzlit vagy a könyveket, hogy erőt merítsek…
- Tudod Helga, nagyanyám mondta valamikor: inkább száz irigyed legyen, mint egy szánakozód!
- Van benne valami, de belülről megélni ezt egészen más! Gyakran menekülök versekhez, legfrissebb élményem, hogy egy idei, „tömeges” nyugdíjba vonulás alkalmából szavaltam az ünnepeltek tiszteletére, ami olyan jól sikerült, hogy pár nappal később már „kölcsön kértek” a NAV központi ünnepségére előadni.
- Mire vagy a legbüszkébb? – szólítom meg Zoltánt.
- Hát magamra nem, pedig mindig maximalista voltam…
- Jaj, apa, hagyd már ezt a negatív hozzáállást! – fakad ki Helga. – Eleinte én is ilyen voltam – fordul hozzám -, de ennek vége! Én a két fiamra vagyok büszke, és magamra, hogy többször újra tudtam kezdeni szinte nulláról az életemet. Nagy segítség volt ebben a családom minden tagja, abban a pillanatban ott teremtek, amikor szükség volt rájuk. Egy ideje pedig tudatosan építem az életemet, fejlesztem a személyiségemet, hiszen dolgom van még a világban, nem mehetek tönkre, a gyerekeimnek szüksége van rám! Végre hasznosíthatom a tanári végzettségemet is – a „Katerda” felnőttképzési rendszerben termékdíj ügyintézői és vám ismereteket tanítok, dolgozom, szülőire és bölcsibe futok…
Hát ilyen lenne, kérem egy karrierista szőke nő? Én másképp látom ennek a családnak az életét: kemény hangok, határozottság, munka és tanulás inszakadásig – de a másik oldalon ott érzékelhető a sebezhetőség, az érzelmek, a szeretet és a szeretetvágy, aminek láthatatlan harmatcseppjei beszélgetés közben megtöltik a szobát, fejünk felett felhőkbe gyűlik, aztán néhány visszatartani nem tudott könnycseppel bepermetez bennünket…
Méltatlanul kevés szót kapott a beszélgetésben - legalábbis a megírt változatban – az édesanya, Böbe, aki pedagógushoz - később iskolaigazgatóhoz - méltó szigorral kormányozta a családot, ahol sosem másnak, hanem a saját lányainak a copfját cibálta meg titokban, ha valamit nem úgy teljesítettek az iskolában, ahogy ő elvárta. Aki úgy tanította meg a háztartásvezetésre, főzésre és családszeretetre őket, hogy ma már mindketten saját lábon élnek és döntenek. Így hát marad idő a három éve nyugdíjban lévő Böbének uniós pályázatírásra – mert, hogy ezt a szakképesítést is megszerezte -, a kelebiai nyugdíjas egyesület kézimunka szakkörének vezetésére, színdarab tanulásra és fellépésekre, sőt, művészi szinten űzött foltvarrásra (patchwork), kézimunkázásra. Ha menni kell valahová, férje mellé ül az autóba, egyedül el nem engedi – szórakoztatóbb és biztonságosabb együtt az utazás…
Utazás… Hazafelé már a vonat is vígabban duruzsol alattam. Jólesett az őzből készült vadas, a hozzá töltött Horváth-féle magánpincészet bora, a frissen sült pogácsa – de mindezt leginkább egy kellemes beszélgetés fűszerezte meg családi milijőben, családi szeretetben.
