Párnamese
Már vártam Janót – mert, mint hűséges kis alvópárnája, mindig várom -, de nem gondoltam, hogy ezen az estén ilyen korán odabújik hozzám. Rögtön észrevettem, hogy nincs jókedvében, valami bántja, vagy valamit nem ért.
- Mi történt édes kicsi barátom? – csiklandoztam meg azzal a csücskömmel az arcát, amit éppen nem gyűrögetett szorongatott a kicsi kezével. – Hogy hogy ilyen korán jöttél aludni?
- Még visszamegyek – suttogta elvékonyodott hangon. – Anya azt mondta, most nem ér rá. Jöttem kicsit beszélgetni.
No, gondoltam, ilyet is ritkán hallok, de nem szóltam.
- Itt van a nagyi.
- No és? Ettől máskor felvidultál, nem elszomorodtál. És főleg, olyankor mindig később jöttél hozzám, mert játszottatok, idáig hallottam a nevetéseteket.
- Most nem lehet. Anya nem engedi. Apával két oldaltól karolták meg, úgy jöttek lassan, és ültették a nagyit a fotelba. Betakarták egy pléddel, és anya az ő arcát, haját simogatta. Mikor be akartam ülni nagyi ölébe, lepisszegett és odébb tolt. Nagyi olyan furcsán néz rám. És nem beszél.
- Könnyen lehet, hogy elrontotta a gyomrát, lázas, tudod, ahogy ez veled is lenni szokott. Vagy egyszerűen csak elfáradt és álmos.
- Máskor, amikor beteg volt és anya ápolta, nem sírt. Most meg sírt. És képzeld, van a nagyi mellett egy… mint régen a botja volt, de aminek három lába van. Magától megáll a földön.
- Igen, az egy támaszkodó bot, bár nem fából készül, hanem nagyon könnyű aluminiumból – próbáltam megértetni Janóval. – Hogy könnyű legyen nekik. Tudod, az öregek, a gyengék, vagy akinek fáj a lába, az erre támaszkodik. És azért van három lába, hogy biztonságosabb legyen, hogy véletlenül se csússzon el mondjuk a kövön, vagy szőnyegen.
- De bottal csak az utcán járnak az öregek, a lakásban nem.
- A nagyid ezek szerint olyan gyenge, hogy már otthon is szüksége van támaszkodásra. Emlékszel: kicsi korodban először neked is háromkerekű bicód volt, aztán mikor nagyobb lettél, és kétkerekűn tanítottak, eleinte a két hátsó keréknél volt két kis támasztó kerék, hogy ha dülöngélsz, ha nem vagy még egyensúlyban, akkor ne essél el. Aztán amikor már biztonságosan kerekeztél, apukád leszerelte a támasztó kereket.
- A nagyi nem kicsi, ő felnőtt. Ő mért nem tud egyensúlyozni, ha eddig tudott?
- A nagyi már öreg. Ahogy te egyre növekszel és erősödsz, a nagyi egyre törékenyebb és gyöngébb lesz. Lehet, hogy fájnak a csontjai, lehet, hogy néha megszédül. Fogy az ereje. Eddig ő dédelgetett téged, és eljön az az idő, amikor majd neked kell óvatosan bánni vele, vinni neki egy pohár vizet, vagy felolvasni neki, ahogy korábban ő olvasott neked sok-sok mesét.
- Jó, de én szemüveg nélkül fogok neki olvasni. Ő meg már szemüveg nélkül nem tud. És a múltkor, mikor ebédeltünk, kipocskolta a levest, leette a ruháját is, anya mégse szólt rá. Mikor délután itta a teáját, megkínáltam a kekszemből, de azt mondta, nem kér, mert nem tudja megrágni, nincs foga. Miért nincs a nagyinak foga, hiszen a felnőtteknek van foguk?
Elbizonytalanodtam, hogyan is folytassam, de Janó fáradhatatlanul kíváncsiskodott. Nem hagyhattam válasz nélkül.
- Tudod, a pici babáknak sincs foguk. Aztán ahogy növekednek, szép kis fogacskáik nőnek a gyerekeknek, és ha rendszeresen mossák, ahogyan te is Janó, akkor hosszú ideig egészségesek maradnak a fogaik.
- Akkor a nagyi nem mosott fogat?
- Biztosan mosott, csak ahogy öregszenek az emberek, a fogaik is elfáradnak, megbetegednek és kiesnek. Megöregszik a fog is. Megöregszik a láb, nem bír már úgy szaladni, ahogy például a te két kis lábad. És néha leeszi magát az idős ember, ahogy a kicsi gyerekek, amikor enni tanulnak. És megöregszik a szem is, elfárad. Nem látja már jól a könyvet, a mesét, azért kell a szemüveg, mert az felnagyítja az apró betűket. Érted?
- Mindenki megöregszik? Anya és apa is? És én is?
- Bizony, de addig még nagyon sok időnek kell eltelnie.
Éreztem, hogy gyengül a kis kéz szorítása a csücskömön. De Janó csak kíváncsiskodott:
- Akkor az öregek meg a gyerekek hasonlítanak egymáshoz?
- Bizony, bizony. A gyerekek még nem tudnak valamit, az öregek már nem képesek bizonyos dolgokra. A gyerekek nőnek és erősödnek, az öregek gyengülnek, egyre több pihenésre van szükségük és gyakran elszundítanak a fotelban, talán úgy, ahogy a gyerekek délután az óvodában. És ahogy a nagyik szeretik az unokájukat, úgy az unokáknak is nagyon, de nagyon szeretni kell a nagyijukat.
- És szerinted – akadoztak Janó szavai, mintha már félálomban lenne -, ha ennyire hasonlítanak a gyerekek és az öregek, akkor egyszer a nagyit is kell majd pelenkázni?
Nem feleltem. Úgy tettem, mintha gondolkoznék a válaszon. Aztán úgy, mintha először a közös meséink során én aludtam volna el elsőként. Janó aprócska tenyere kisimult a csücskömön, lélegzése egyenletessé, békés szuszogássá vált. A nyitott ablakon át épp bekukkantott a felkelő Hold.
