Ilike ahhoz a generációhoz tartozik, amikor a fiatalok többsége szinte serdülőkorban lett kenyérkereső. Sok kanyar nincs az életében, gyors- és gépíró tanulóként gondozónői munkát vállalt egy bölcsődében, hogy a tanulmányi költségekhez hozzájáruljon. Hat hónappal később, tizenhat és fél évesen került a Pénzügyőrség Pest megyei Parancsnokságára 1957. szeptember 9-én. A sima váll-lapos kis gépírólány szorgalma hamar kiderült, így amikor házon belül a Pénzügyőrség Országos Parancsnokságára leírót kerestek, ’59 szeptemberében már a központi Személyzeti Osztályon, majd az iktató irodában találta magát. Az idén tehát jubileumi év köszöntött rá, amelyre illik a hasonlat: a körülmények, helyszínek változnak, de Balassáné Ilike személye a színen stabil.
– Ilike, ötven évet már a történészek is elemeznek – látsz-e mérföldköveket a testület életében?
– Van néhány mögöttem, és jelenleg is görög néhány a testület előtt, ám én sohasem ebből a nézőpontból tekintettem az életemet. Az volt a fontos, hogy szeressem a munkámat, jól végezzem, s ennek személyes visszaigazolása is legyen. Egész pályafutásom alatt az adminisztrációban dolgoztam, s minden területen igyekeztem jól átlátni és rendben tartani a feladatrészemet az egészben. Ez olyannyira „jól sikerült”, hogy a főnökeim el sem engedtek maguk mellől: amikor szaktanfolyamokra „kéredzkedtem”, mindig azt mondták, Ilonka, magára itt van szükség, nem tudjuk olyan hosszú időre nélkülözni. Így csak előképző tanfolyamom van, illetve munka mellett érettségiztem, és könyvelői, illetve államháztartási szakképesítést szereztem.
Próbaidő - háromszor
– Nem inkább röghöz kötöttség volt ez?
– Nem, hiszen amikor a szabályzatok lehetővé tették, a képesítésemet és éveim számát betudták szakmai végzettségnek, másrészt minden lehetséges hivatalos elismerést megkaptam. Végig az országos parancsnokságon dolgoztam, a hétköznapokon is olyan ragaszkodó szeretet és tisztelet övezett, amiért érdemes dolgozni. Tizenöt éven át voltam a pénzügyi osztályvezető titkárnője, talán ez a szakasz volt a legmeghatározóbb a pályámon, aztán irodavezető az iktatóban. Onnan mentem nyugdíjba századosi rendfokozatban, 1996 decemberében.
– Azóta is te vagy a Jolly Joker, az örök beugró, akivel előadást lehet menteni…
– Egy hónapot pihentem, februárban már visszahívtak közalkalmazottként a Vám-Adó Főosztály egy újonnan alakuló osztályára, majd átkerültem a Nemzetközi Főosztályra. A 2004-es nagy átszervezéskor viszont velünk, nyugdíjasokkal kezdték a létszámleépítést, ekkor ismét kívülre kerültem, és a nyugdíjas vezetőség kérésére elvállaltam az egyesület titkári pozícióját. Öt hónap után le kellett erről mondanom, mert ismételten visszahívtak a Nemzetközi Főosztályra. Az biztos, hogy próbaidő tekintetében csúcstartó vagyok a testületnél, hiszen háromszor voltam ebben az állapotban – ez nem tréfa!
– Ekkortájt kezdődött az „örök helyettesítő” szerepköröd, kezdetben három vezető mellett, jelenleg kettőnél.
– Igen, persze az azóta Országos Parancsnoki Hivatallá alakult és ekként nevezett szervezeti egységnél állandó munkaköröm is van, csak helyettesítek a titkárságokon.
Süket, vak vagy néma
– És mondd, hogy kell ezt jól csinálni, például szereted, ha ott van az illető vezető, vagy inkább szabadságon legyen, ha nyitva van az ajtaja, vagy csukva legyen inkább, ha egy kis rendetlenég van a titkárnői asztalon, „takarítasz”, vagy úgy hagyod? Szóval, mi a titok?
– Titok nincs, szerintem teljesen természetesen viselkedem, igyekszem közvetlen, figyelmes és igazodó lenni. Nem izgulok, nincs mitől tartanom, figyelek, és ügyelek a pontosságra, precizitásra. Ötven év alatt szereztem annyi tapasztalatot, hogy az ügyiratok között, iktatásban, postázásban, programegyeztetésben, a külső és belső kapcsolatrendszerben eligazodjak, és ez a fontos. Nem kutatok, nem „takarítok”, viszont ha valamit elő kell keresni, tudom, hova nyúljak. Az információk már ragadnak rám, meghallom, ki nem lesz bent másnap, ki íratott alá szabadságos papírt, ki kért autót, milyen vendég érkezik – és így tovább. Mindent meghallok, meglátok, elmondok, de ha kell, süket vagyok, vak vagy néma. A vezetőkhöz pedig igazodni kell, elfogadni a módszerüket, szokásaikat, ez nekem nem teher, hanem természetes viselkedés. Ha külszolgálatból vagy szabadság alatt telefonál, beszámolok neki a történtekről, ha pedig olyan dolog adódik, amit az ő döntése nélkül nem tudok megoldani, de sürgős, akkor bizony én veszem a telefont, és hívom, bárhol is tartózkodik. Egyébként is, a vezetők nagyon kedvesek, sohasem kívánnak lehetetlent.
Kis család a nagy családban
– A munkád iránti elkötelezettségről semmi kétségem. Milyen a magánéleted ezen a nagyobb családon belül?
– 1964-ben házasságot kötöttünk, a férjem autószerelő volt. A Fiumei úti laktanyában kaptunk egy szobát a közös életkezdéshez, és szinte a kollégák stafírungoltak ki edénnyel, paplannal, rádióval, lavórral. Két fiúnk, András és Gábor már önállóak, az édesapjuk pedig sajnos huszonkét éve meghalt. Azon a tragédián is csak úgy tudtam túltenni magam, hogy bejártam dolgozni, és az akkor még kicsi gyerekek előtt erősnek, határozottnak mutattam magam. Biztos vagyok benne, hogy a pozitív életfelfogásomban is nagy szerepe van a testületnek, hiszen mégiscsak egy életre szóló biztonságot, hátteret nyújtott számomra.
– Mit gondolsz a jövődről?
– Szerződéssel vagyok itt, ez év végéig. Nincs min gondolkodnom, én már mindent megkaptam a sorstól és a testülettől, amit ember megkaphat, örülök, hogy segíthettem. Úgy érzem, erőm még van, de ha már nem fogok dolgozni, elfoglalom magam szép kirándulásokkal, többször megyek múzeumba, kiállításra, baráti körbe. És majd emlékezem arra a rengeteg élményre, a több ezer arcra, személyiségre, akiket ötven év alatt többé-kevésbé volt szerencsém megismerni.
(2007. október)
Fotó: Láng-Miticzky András
