A szó elszáll, az írás szárnyakat ad!

 Az én diófám

Ottlecz Károly közalkalmazott,

a Vám- és Pénzügyőrség Balatonfüredi pihenőházának gondnoka

Az én legkedvesebb emlékem nem tehető zsebre, nem fér fiókba, szekrénybe, és nem akasztható ki a szobám falára. Szabad ég alatt áll télen-nyáron, a munkahelyemen, a Vám- és Pénzügyőrség balatonfüredi pihenőházának kertjében. Egy diófáról van szó, amelynek vastag, hűsítő árnyékában nyaranta sokan megpihennek, borozgatnak, beszélgetnek, a hozzá fűződő történetet azonban nagyon kevesen ismerik. Most elmesélem.

 Édesapám, Ottlecz Géza ebben az öreg kaszárnyában volt szakaszparancsnok 1953-tól 1972-ig, amikor is a megszűnt a szakaszt vendégházzá minősítették át. Ettől kezdve húsz éven át volt az üdülő gondnoka. Közben persze sok minden történt, többek között az, hogy megszülettem, minek örömére édesapám diófát ültetett a pénzügyőrség telkére, a jó gazda gondosságával persze mindjárt kettőt. A magoncokat – elbeszélése szerint – a balatonszőlősi postás hozta, még én is emlékszem az illetőre, egy vöröses hajú ember, lovon hordta a postát. Mindkét fa megeredt, de az épület korszerűsítése sajnos elvitte az egyiket: egyszer csatornának, másszor vízvezetéknek ástak árkot – az elsőnél nem sikerült megóvni az életet adó gyökereket, és a fa kipusztult. A másik munkálatnál már kértük a munkásokat, és nagyon odafigyeltünk a földmunkára, így sikerült életben tartani az én diófámat.

Suhanc koromban sokszor megmásztam a kertben akkor még meglévő körte-, és mandulafát is, de amikor megtudtam, hogy a diófa tulajdonképpen az én születésem jelképe, ez került legközelebb a szívemhez. Ettől kezdve legtöbbet ezen tanyáztam, a termést már jóval érés előtt megdézsmáltam, kora ősztől szinte folyamatosan fekete volt a kezem a sok friss dióhéjtól. Nem létezett jobb ízű falat, mint amikor odafent két ág összeszorításával feltörtem a jó fajta, vékony héjú diót, és a kövér, sárga belét kikapartam, elropogtattam!

Most már ennek vége, a diófa hatalmasra nőtt – éppen ötvenöt éves. Árnyékában ott áll egy asztal, ami ugyancsak édesapám keze munkáját dicséri: téglából van rakva a lába, a lapját alázsaluzta, egy hordóabronccsal körbeszorította, majd betonnal kiöntötte.

Az üdülőt, a gondnokságot és persze a diófát 1993-ban örököltem meg az édesapámtól. Korábban termelőszövetkezetben dolgoztam, de a változások miatt az a munkalehetőség megszűnt. A családi kupaktanács tanakodott, morfondírozott, de, hogy kinek az ötlete volt, már nem tudom (mert, hogy eredetileg a nyomozói szakterülettel kacérkodtam), édesapám úgy döntött, visszavonul, nyugállományba megy. Már akkoriban is rakoncátlankodott a szíve, s felvetette, mi lenne, ha átvenném tőle a gondnoki munkakört? Több okból is nagyon tetszett az ötlet, s így is lett. Tizenhét éve viszem tovább a stafétabotot, és nagyon szeretem ezt a munkát. Sokat gondolok édesapámra, a gyermekkoromra, amelynek nagy részét mellette, az üdülőben töltöttem, és persze a mostani feladataimra, ami tőle ellesve ivódott a vérembe.

És persze nap, mint nap elmegyek az „én diófám” mellett, alatt, megnyugtat a susogó lombja, ha bográcsoznak a vendégek, féltem a leveleit, a legfrissebb hajtásait, télen a meztelen, csupasz ágai olyanok, mint egy térkép. Két élet, két pályafutás térképe.

Elmúlt a kamaszkori türelmetlenség is: már régóta megvárom, amíg néhány földnek koppanó dió jelzi, hogy itt az ideje a dióverésnek. Valamelyik szép őszi napon hosszú rudakkal leverjük, ahogy illik, felszedjük a termést, és elfelezzük a kolléganőmmel. Tavaszonként pedig napról napra gyönyörködünk, ahogy szemmel követhető az óriás rügybontása, virágzása. Ez a fa őrzi édesapám emlékét, és reményeim szerint még ötven év múlva is itt fog állni, életerősen, termőn, amikor én már nem szolgálom a testületet, sőt még utána is… 

Karácsonykor, vasárnapokon, amikor messzire érződik a lakásban a diós sütemény illata, mindig megelevenednek az emlékek, de hogy ez a diófa a legkedvesebb pénzügyőrségi relikviám, azt most mondom ki először.