Hát elmentél...
Nem szólított az Isten,
Önként jelentkeztél.
Bátor voltál döntésedben,
Ahogy mindig is éltél.
Rend, s derű látszott a felszínen,
Ám rághatott valami odabenn
Vérkötelékben, szívügyben.
Bánatot nem mutattál, csak
Teljesítettél szolgálatkészen
Mindenkinek. S jótét helyett,
Tán mi nem törődtünk veled?
Nem láttuk, mi nyomja lelkedet?
Vakok voltunk, figyelmetlenek?
Vagy csak te voltál néma gyerek?
Mi lehetett a kínzó titok,
Mi ily szörnyűségre ragadtatott?
Olyan voltál, mint a virág:
Felül szirmot bont, illatozik,
A futóhomokban pedig vízért,
Éltető fényért kapaszkodik...
Katonásan, kurtán elköszöntél.
S egy hátraarccal végleg leszereltél.
Zavar, tőmondatok, s kattan a zár...
Elkéstünk. Hiába minden már.
Itt hagytál minket végérvénnyel,
Csupa felkiáltó-, és kérdőjellel.
