Gurnyasztok egy tetszetős kalitkában,
görcsbe merevedett mindkét lábam
és szédelgek, már annyit hintáztam.
Igaz: prémium magvaktól púpos a tálam,
sose éhezem meg, mégis csipegetem,
és csili-vili üvegcserépben nézegetem,
magam, reményvesztetten nyugtázva:
szemernyi esélyem sincsen szárnyalásra.
Megint jössz, a rácsot kocogtatod,
gügyögsz pár vicces, ostoba mondatot,
elvárod, hogy ujjongva repdessek,
mialatt tálkába töltöd friss ivóvizemet.
Látni se bírlak. S ha megcsipkedlek,
hülyén vigyorogsz, azt hiszed, viccelek!
Ha úgy tetszik, könnyedén magamra hagysz,
hogyha - akár egy hetet - utazni akarsz,
s többnyire az se érdekel, hogy fuldoklok,
ha rám dobod a bársony alvótakarót...
Olykor nagy kegyesen kiraksz a teraszra -
ott halálra rémít a kutya és a macska -,
rácsos felhők alatt sóvárog a vágyam,
hogy kitárhassam gémberedett szárnyam.
Tollaimat tépve sarokba húzódok,
sorsom életfogytig a ti játékotok,
hisz a kék ég alatt is fogoly maradok,
míg - ha az arany is - kalitkában vagyok.