A szó elszáll, az írás szárnyakat ad!

Az udvar sarkában
Egy hóember áll
Kerítésléc között
Át-átkandikál. 

Hó-asszony ácsorog
A szomszéd portáján,
Söprű a kezében,
Pöttyök a szoknyáján. 

Pardon! – szól az ember –
Hogy megszólítom,
Válthatnánk néhány szót?
Úgy unatkozom! 

Pironkodva bólint
Amaz odaát
Nyomban elfelejti
Magányosságát. 

Összebarátkoznak,
Szerelembe esnek,
Gyöngéd, szép szavakat
Hókristályok visznek. 

A délceg hóember
Vágyakozva nézi
A bájos hó-leányt,
S feleségül kéri. 

Májusra tervezik
A pompás kézfogót,
Szélpostára adják
Az összes meghívót. 

Ám amint felderül
A tavasznak napja,
Megroggyan, elesik
A két istenadta. 

Napról-napra fogynak,
Testük összeroskad,
Sejtik már: nem érik
Meg a lakodalmat.

Nem vigadnak többé.
A nász is elmarad.
De a testük végül
Egy tócsává olvad.