Lizicska Mária közalkalmazott, ügyintéző
VP Közép-magyarországi Parancsnokság
Goninak
A rendőrségtől kerültem – 1977-ben –, a Vám- és Pénzügyőrség Fővárosi Parancsnokságára, innen kértek fel egy alkalommal, egyszeri munkára, a VPOP Jogi Osztályára. Azt, akitől a legkedvesebb relikviám származik ekkor, még csak telefonban, ott is a kissé éles, sürgető hangja révén ismertem meg. Végül a személyzetin kötöttem ki, személyesen ekkor találkoztam a dörgedelmes hang gazdájával, dr. Faragó Ambrussal. Mit mondjak: nem volt „szerelem első látásra.” Hát még, amikor apránként kiderültek az elvárásai – tartalmilag és formailag hibátlan levelek, ügyiratok, pontosság, precízség -, és a szeszélyei: hagyományos töltőtollal való kíméletlen javítás, az elmaradhatatlan meggyszár tea, víz kizárólag vékony szélű pohárból. Itt kell megjegyezni: étteremben, rendezvényen is szemrebbenés nélkül visszaküldte a felszolgálót, ha az italt korsóban, vastag pohárban hozta ki…
A fantasztikus intelligenciája, kreativitása akkor tűnt fel, amikor meghalt egy kolléga, és az egész osztály szertefutott gyászbeszéd-minta után. Faragó meg egyszerűen bekérette az illető személyi anyagát, majd pár perc múlva kiszólt: „Mária, maga ugye tud gyorsírni?” Egy óra múlva kész volt a búcsúbeszéd, minden kényszeres, unalmas frázis nélkül, személyes hangvétellel. Szellemi nívóját és igényességét tükrözi fő életműve, az Ady kutatás és emléktárgyak gyűjteménye is, amely kitöltötte és kiteljesítette az életét.
Szóval a munka: volt, hogy nyolcszor is belejavított, vagy átíratott egy levelet, végül már csak azért, mert a kihúzásai, vagy éppen a kiegészítései miatt a másik oldalon az aláírása esztétikailag rossz helyre esett! Higgyék el, ez az indigós, javító lakkos időszakban, hagyományos írógépen maga volt a rémálom! Emlékszem, amikor már ismertük egymás stílusát és érzékenyégét, egyszer vettem neki egy doboz ceruzát, és nyomatékosan megkértem, hogy toll helyett az aprócska hibákat legyen szíves azzal javítsa! Úgy is lett, bár köszönet nem volt benne, mert a kemény ceruzával meg szinte átszúrta a papírt…
Aztán költözött a parancsnokság, változtak a pozíciók. Faragó is „titkárnős beosztásba” került, amire nyíltan vagy célozgatva több kolléganő is aspirált. Mire ő: "a sok jelentkező közül a nem jelentkezőt választom!" – így mentem vele, s azután aktív pályafutásában végig ragaszkodott hozzám, és én örömmel követtem. Tragikusan, fiatalon bekövetkezett haláláig összesen húsz év munka és tizennégy év barátság fűzött össze bennünket. Mindvégig magázódtunk, neki én Mária voltam, ő nekem Főnök – szerintem ebben már a stílus volt a fontos.
Nagyon kalligrafikus, de nehezen olvasható írása volt, végül én lettem a szakmában a nagy rejtvényfejtő, mások is hozzám hozták olvasni, vagy telefonos segítséget kértek a szövegének kibogozására. Mindig nyitott ajtónál dolgoztunk, nagyon bizalmas vagy személyes találkozónak kellett lennie ahhoz, hogy én magam bezárjam az irodája ajtaját. Egyenes ember volt, szinte nyersen mondta ki amit gondolt, de legalább nem kellett tűnődni, hogy milyen sandaság rejlik a szavai mögött. Mindig úgy is kellett érteni, ahogy mondta – levonva belőle a pikírtséget!
Koccanásaink is voltak, akár a munkában is, de ezt, ahogy összecsiszolódtunk, már – úgymond -, megengedhettük magunknak, mindketten tudtuk mi a pillanatnyi felfortyanás, és mi a reakció mögötti valóságos tartalom. Egyszer például egy kollégánk ruhakönyv-ügyben hibázott, mindenki tudott végül róla, sőt fél füllel akár a Főnök is hallhatta, ami a titkárságon elhangzott. Le is vont ezért az illető – mi több, az egész osztály - jutalmából valamennyit. Mikor szabadságról visszajöttem, engem is nagy hangon felelősségre vont, miért nem szóltam neki, ha tudtam a dologról? Nem vagyok én hírharang – szűrtem ki a fogaim közt, mire utánam kiabált: vegye tudomásul, magának is levonok a jutalmából száz forintot! Mire én megrántottam a vállam – állítólag! Ismét utánam kiabált: várjon csak, maga nem anyagias, ezért nem vonok le semmit, hanem más büntetést találok ki! Ezután jó ideig szinte minden levélbe belejavított - természetesen töltőtollal -, akár egyetlen vesszőhibát is úgy, hogy véletlenül se tudjam festékkel javítani… Na bumm! Végtére is „büntetésem időtartama után nagyvonalúan engedélyeztem”, hogy javítson csak, ahogy akar, azzal, amivel akar, már nem tud ezzel bosszantani.
Összességében nagyon jó volt vele együtt dolgozni: mindenki tudta, mire számíthat. Valódi „szemtől szembe” utasítások és értékelések voltak, sohase hátulról tudtuk meg, kiről mi a véleménye, kiről mit gondol. A saját hibáját is elismerte, ez kiderül a cetlikből, amiket én is őrzök tőle száz számra. Merthogy az ügyiratokon – az osztály minden dolgozója felé mellesleg - gyakran ott volt egy kis üzenet: „hibáztam – ej, ej” vagy „szép munka, köszönöm!”
Nyugdíjba vonulása után megmaradt a barátság, bár még akkor is dolgoztam neki, „a mi Lapunk”-at szerkesztette, írta, én gépeltem le ezeket az anyagokat, hazafelé meg bedobtam a postaládájába. És változatlanul jártunk abba a csodálatos baráti társaságba, akikkel általa ismerkedtem meg: Moldova György író, Baranyi Ferenc költő, Polyák Ferenc fafaragó, Markovics Ferenc fotóművész, Kassai Franciska előadóművész – és még sorolhatnám. Egy alkalommal, amikor – hogy mondjam: egy kicsit ledorongoltam, válaszul gonosznak titulált, amiből nemes egyszerűséggel csak annyi maradt: Goni. Ezeket a piszkálódásokat persze mindig mértékkel alkalmaztuk és fogadtuk, úgy is mondhatom, a szeretet, a humorérzék és jó ízlés jegyében. Egy biztos, egész együtt munkálkodásunk alatt a legjobb szándékkal faragtuk egymást, sikerrel, és jó hangulatban dolgoztunk.
Nagyon félt a betegségektől, szinte hipochonder volt, úgy kellett bíztatni minden vizsgálatra, halaszthatatlan beavatkozásra. Sajnos egy kórházi kezelés elkerülhetetlen volt, mint ahogy a műhiba, ami végül a halálát okozta, elkerülhető lett volna. Utolsó napjaiban, kórházi ágyán írt nekem egy verset „Goninak” címmel, amelyben – mint egész munkakapcsolatunk során mindig – ott van a csak rá jellemző szójátékok serege, a finom irónia, élcelődés, ám amelyből leginkább a szeretet, a ragaszkodás, a látogatásomra sóvárgó várakozás sugárzik igazán. Nem mondhatom, hogy rendszeresen olvasgatom, de egy-egy fióktakarítás, iratrendezés alkalmával kezembe kerülő cédula gyűjtemény átböngészése még ma is igazi csemege. Köztük ez a vers, s elnézést kérek az olvasótól, hogy magát a szöveget nem idézem, bár semmi titok nincs benne, magától értetődően személyes. Hátborzongató emlék, és a sok száz kedves kis tőle származó széljegyzet, írásmunka közül ezt őrzöm legkedvesebb relikviaként, ezt a tenyérnyi fehér papírra rótt, és töltőtollal javítgatott versikét egy olyan hajdani főnökömtől, akire sokkal inkább az illik: igazi munkatársam!
