Haris Zoltán őrnagy,
a Közép-Dunántúli Regionális Parancsnokság
megbízott parancsnok-helyettese
A szerencsehozó sapka
Egy hónap híján húsz éve vagyok pénzügyőr, a komáromi vámhivatalban kezdtem pályafutásomat. Az én sorsom fordulója megelőzte az EU-s csatlakozás által kiváltott átszervezést, ugyanis 2003-ban áthelyeztek a Közép-Dunántúli Regionális Parancsnokságra, ügyeletes tisztnek. Ezzel a – számomra szerencsés - lépéssel engem inkább csak lelkileg érintett rosszul, hogy egy tipikus határváros, ahol évtizedekig meghatározó szerepet játszottak a vámosok, határőrök, ehhez köthető speciális intézmények, nem mellesleg korábbi munkahelyem - hamarosan kiüresedett ebből a szempontból. Az akkori kollektívánk szétszóródott, de valamilyen módon mindenki megtalálta a helyét, ez hangzik el azokon a találkozókon, amit évente megrendezünk, és amelyen a takarítónőtől kezdve a parancsnokig mindenki igyekszik részt venni. Én az említett időpont óta Székesfehérváron dolgozom, 2004. augusztus 1-jétől a Vámhivatal parancsnokaként, 2008. november 1-jétől pedig megbízott regionális parancsnok-helyettesi beosztásban.
Legkedvesebb relikviám történetében párhuzamosan futnak családi és szakmai szálak, ezért különösen kedves számomra. Naszvadra, egy ma szlovák területen lévő falucskához vezetnek a családi gyökereink. A szüleimet a történelmi viharok sodorták Magyarországra, de a tágabb família most is felvidéken él. Mindig is szoros volt a családi kötelék, tartottuk a kapcsolatot, az én pályafutásom pedig különösen hasonlított az egyik unokatestvéreméhez. Ő egy évvel fiatalabb nálam, 1989-ben öltött uniformist. Rendőr lett, rá egy évre én pénzügyőr. Amikor ő elkezdte a jogi egyetemet, én akkor iratkoztam be az első főiskolára, a Pécsi Janus Pannoniusra. Ő, megszerezve a diplomáját beosztásba került, Pozsonyban lett nyomozó, közelebbről a szervezett bűnözés elleni igazgatóság egyik vezetője. Tudni kell, hogy náluk a rendőr-határőr hivatás egybeesik, illetve azt, hogy a nyomozói munkakör egyben vezetői státuszt is jelent. Én kezdetben Komáromban brigádvezető voltam, aztán következett az áthelyezés, majd másoddiplomásként tanulni kezdtem, mégpedig az Államigazgatási Főiskola Vámigazgatás Szervező szakán.
Emlékszem, egy családi összejövetel kellős közepén, 2003-ban az unokaöcsém felállt, és egy kis beszéd keretében átadott nekem egy egyszerű kis sapkát, a saját használt egyenruha sapkáját, amit még pályakezdő korában, járőrként viselt. Ettől kezdve nagyon derűsre sikerült a naszvadi búcsú ünnepi ebédje, mindenki hozzáfűzött valami vidám megjegyzést, kölcsönösen poénkodtunk is egymással, de azért a komoly, és szeretetteljes üzenet az volt, hogy kívánja, hozzon nekem szerencsét ez az ajándék, íveljen hasonlóképpen felfelé a pályám, akárcsak az övé. Abban a pillanatban nagyon megilletődtem ettől a figyelmességtől, csak később derült ki, hogy ez az ajándék elindított a hobbim felé: első darabja lett az azóta kedvteléssé vált sapkagyűjteményemnek.
Ami a szerencsét illeti, a sapka e téren is megtette a hatását, hiszen a megbízott parancsnok-helyettesi beosztás megtiszteltetés számomra. Bízom benne, hogy a - szinte amuletté avanzsált - tárgy szerencsehozó funkcióját ezzel nem tekinti végleg betöltöttnek, hiszen a szorgalomhoz és a kitartáshoz akár életünk végéig, némi szerencsére is szükség van. Mi több, a lassan nagykorúvá érő fiam komolyan érdeklődik a Vám- és Pénzügyőrség iránt, úgy hogy reménykedem, ha ez a vonzalom határozott kereteket ölt, akkor az én kis sapkám az ő életében is szerencsét hoz majd.
Eddig valamivel több, mint tucatnyi darabja van a már említett sapkagyűjteményemnek, a hivatásos, rendészeti foglalkozások tagjai által viselt fejfedők sorakoznak a hivatali szobám polcán. Kedves számomra valamennyi, azok is, amelyeket én magam viseltem pályakezdő korom óta, vagy kaptam, de a legkedvesebb mégiscsak ez a „külföldről importált” darab, ami mögött jóval mélyebb tartalom rejlik, mint a többi esetében.
