Legkedvesebb relikviám
Vita Éva kormánytisztviselő
Bevetési Főigazgatóság
Tizenhat éve dolgozom polgári alkalmazottként a pénzügyőrségnél, ebből tizenegyet a Határügyi és Ügyeleti Főosztály titkárságán töltöttem. Leíróként kerültem oda eléggé megilletődött állapotban, de ezen a kollégák segítőkészsége és közvetlensége hamar átsegített. Később mindenféle titkársági feladattal megbíztak, és úgy érzem, jól is oldottam meg azokat.
A főosztály már akkor is az összetartozásáról volt híres, közel harmincan voltunk, de mindenki tudott mindenkiről, figyelemmel kísértük nem csak egymás szakmai előmenetelét, hanem a magánéleti eseményeket is. Együtt örültünk a pozitívumoknak, és együtt éreztünk a gondokkal küszködőkkel. Én egyedül neveltem a kislányomat, ha valami rendezvényünk volt, és nem tudtam kire hagyni, bíztattak, hogy hozzam magammal. Így aztán Dóri is a pénzügyőrség szárnyai alatt nőtt fel, főleg, hogy többször vett részt a sástói táboroztatásban, ami örök emlék neki.
Az én örök emlékem, a legkedvesebb relikviám ehhez a főosztályhoz kapcsolódik, egészen pontosan ahhoz, amikor áthelyezésemet kértem egy másik hivatalhoz. Ekkor már nem az eredeti kollektíva volt a főosztályon, de akikkel én dolgoztam tizenegy évig, azok megleptek egy ajándékkal, amire nem is számítottam. Tudták, hogy kedvenc témám a régi építészet, a várak, kúriák, kastélyok, ezekért az élményekért lányommal – akinek hobbija a fotózás -, a mai napig a „világ végére” is elmegyünk. Nagy élmény számomra, amikor a kedves tárlatvezető nénik, bácsik, nem csak a kötelező szöveget hadarják el, hanem egy-két kedves, érdeklődő szó után megnyílnak, és előkerülnek az igazi helyi érdekességek, izgalmas titkok.
„Mesélő kastélyok” – ez a színes, képes album címe, amit személyesen, a Határügyi és Ügyeleti Főosztály régi dolgozói részéről, mindenki által aláírva kaptam meg. Fel sem tűnt, hogy esetleg nyomoznak-e, kérdezgetnek-e, milyen kiadványaim vannak ebben a témában, mert ugyan sok van, de éppen ez még nem volt a polcomon. Nagyon kedves és meglepő emlékként őrzöm, nézegetem az ismerős kézjegyeket, a már látott, és a még nem látott csodálatos építményeket. Nézd, ennél a kútnál ittunk! - fedeztük fel a lányommal az egyik, már felkeresett helyszínek egyikét a képen. Tavaly egy nyugdíjas kollégát látogattunk meg páran, akkor a szécsényi kastély esett útba, azt néztük meg mindannyian.
Pályafutásom legkellemesebb részét töltöttem ebben a körben, és leginkább hozzájuk kötődöm, nem csoda tehát, hogy ezt a képes albumot tekintem legkedvesebb relikviámnak. Bárhová kirándulok, bármikor előveszem ezt a személyes „útikönyvet”, mindig azok fognak eszembe jutni, akik eddig a legközelebb álltak hozzám!
