Az utolsó szó jogán
- Megtiszteltetés számomra, hogy vállaltad a beszélgetést, mert valljuk be: tavaly, amikor egy igen magas állami kitüntetésben (Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt) részesültél, minden öreg barátságunk és bekerítő hadműveletem ellenére kosarat kaptam az ünnepi interjút illetően. Halkan jegyzem meg: most sem ment simán…
- Igaz, de szolgáljon mentségemre, távol állt tőlem, hogy bárkit megbántsak azzal, hogy elzárkózom a riporttól! Most is leginkább az „utolsó szó jogán” szeretnék üzenni a testületnek, elődeimnek, sőt az utódaimnak is. Harmincöt év hivatásos szolgálat után ugyanis nyugdíjba megyek, épp a nemzeti ünnep napja környékén lesznek az utolsó munkanapjaim. Úgy érzem, el kell mondanom, én egy szerencsés ember vagyok a testületnél, és azok tettek szerencséssé, akikkel dolgoztam. Pályakezdésemkor egy kerületi szakaszon, később a Fővárosi-, majd az Országos Parancsnokságon, különböző szakterületeken és beosztásokban.
- Az első öt év után végig pénzügyi, gazdasági vonalon.
- Miután elvégeztem a Pénzügyi és Számviteli Főiskolát, valóban. Sok helyszínen, sok kiváló tudású és egyéniségű kollégával hozott össze a sors, és – érdekes: minél áldatlanabb körülmények között dolgoztunk, annál nagyobb volt az összetartás, jobb a hangulat, kölcsönös a türelem, és a segítőkészség. Hát ezeknek a nagyszerű embereknek szeretnék üzenni, már inkább csak név nélkül, hiszen sokan már el is távoztak közülük: megköszönni nekik, hogy pályára állítottak, hogy évtizedeken át kölcsönös tiszteletben együtt tudtunk gondolkozni, dönteni, alkotni. Értem ezt a vidéki hivatalok gazdasági szakterületein dolgozókra, és azokra a tehetséges ifjú kollégáimra is, akiknek a stafétabotot igyekeztem minél biztosabban a kezükbe adni.
- Visszafogottságodat, szerénységedet, csendes természetedet ismerve felmerül bennem a kérdés: hogy lettél egyáltalán ilyen szintű vezető? Biztos nem tolakodtál érte…
- Hát nem – sőt, mondhatom, belesodródtam. Amíg lehetett, elhárítottam a felajánlott beosztásokat, vonakodtam, tiltakoztam. De mindig eljött a pillanat, amikor nem lehetett nemet mondani, berendeltek, kineveztek. Értem én: a végzettségem, tapasztalatom, ismeretem megvolt, csak egyszerűen nem szeretek szerepelni, diktálni, előtérben lenni! Minden esetben elsősorban magammal szemben voltak igényeim, s csak aztán a beosztottakkal. A beosztásaimban nem voltak allűrjeim, mindig eszmecsere, hosszas ötletelés és megfontolás után választottuk ki közösen a közvetlen munkatársaimmal a megfelelő szakmai megoldást. Szeretnék nekik is köszönetet mondani…
- Megérezted már a távozás, az elválás ízét?
- Igen, amikor december közepe táján már kinevezték az új vezetői garnitúrát a főosztályon, de engem még köteleztek a felmentési idő felének letöltésére. Erre szükség is van az ügyek folyamatos átadása érdekében – na, akkor egy pillanatig olyan „se kint, se bent” állapotban éreztem magam. Néha elgondolkoztam azon, hogy a félkész terveimet, már nem én fogom megvalósítani, és ez nagyon furcsa volt. Viszont nagyon szurkolok annak a tehetséges fiatal gárdának, akik kinevelésében talán nekem is volt némi szerepem, és ha szükséges, a jövőben is számíthatnak rám. Nagyon szerencsésnek érzem magam…
- Végül is a saját döntésed volt a nyugállományba vonulás.
- Az bizony, és nem is friss keletű, csak szakmailag nem volt alkalmas pillanat a távozásra. Nem vallott volna rám, ha egyik napról a másikra, amikor éppen nekem jó, felállok, és vissza se nézek. Viszont nagyon elfáradtam, elég volt! Az utóbbi évek nehezek voltak, a jövő feladatai miatt sem irigylem a munkatársaimat. De meg fogják oldani, biztos vagyok benne!
- Mit fogsz csinálni szabad emberként?
- Legelőször is megpróbálom utolérni magam a költözés utáni állapotokban – nem mostanában volt! -, rendbe teszem a lakást, utána foglalkozom egy kicsit magammal, az egészségemmel, a közérzetemmel, amire eddig a legkevesebb időt fordítottam. Aztán meg veszek egy budapesti BKV bérletet, felülök a villamosra, és végigutazom a vonalon. Kiskörút, nagykörút, belváros, külváros! Nézegetni fogom az épületeket, a stukkókat, a timpanonokat, és ahol kedvem tartja, leszállok egy kávéra, fagyira. Talán végre múzeumba is eljutok, vagy a Margit-szigetre, strandra, városligetbe. Turista leszek Budapesten! Fényképezni fogok azzal a géppel, amit búcsúajándékként kaptam a főosztályon. És még egyszer szeretnék megköszönni mindenkinek mindent, a mit a testülettől, a kollégáktól ez alatt a harmincöt év alatt kaptam…
- Zsuzsa, azt hiszem, a testület is köszöni neked, hogy az ő „szerencsés embere” voltál hosszú-hosszú időn át! Elismerésekben ezt ki is nyilvánította, s ezúton valamennyi ismerősöd, barátod nevében kívánok szép nyugdíjas éveket! Tanulj meg pihenni, lazítani, kikapcsolódni, és élvezd soká a pihenőéveket!
