Egy alsópáhoki baráti társaság - családok pár tucatnyi létszámmal - rendszeres összejárogatása művészetté teljesedett. Kezdetben csak saját szórakozásukra dalárdáztak jó féle nyakolajok fogyasztása csúcsán, mígnem 1999-ben – falunap közeledvén -, úgy gondolták, egy csokornyi népdal előadásával színpadra állnak. A tizenöt hölgy szereplése olyan sikert aratott, hogy hamarosan hivatalossá tették: létrehozták a Családi Klub Egyesületet, melynek keretében könnyebb az ügyek intézése. Akivel most beszélgetünk, a kórus oszlopos tagja, kolléganőnk, a Hévízi Gyógyház recepciósa, Horváth Veronika közalkalmazott.
- Az első versenyünk 2004-ben volt Gellénházán – mondja Veronika -, ahová Bodzavirág népdalkörként neveztünk, és meglepetésünkre mindjárt ezüst minősítést értünk el. Innentől kezdve ott voltunk minden jeles népdalversenyen vagy fesztiválon, és rendszerint a legmagasabb díjakkal vagy különdíjakkal távoztunk. Kétszeres Arany Páva díjasok vagyunk, tavaly – az egyesület és a helyi önkormányzat segítségével – „De szépen szól…” címmel CD-t készítettünk, többször szerepeltünk rádióban.
- Ez fantasztikus eredmény, de mi van a háttérben: család, munkahely – például a férjek nem féltékenyek az asszonyokra vagy a sikereikre?
Anyaközelben
- A férjek nagyon büszkék, aki tud, elkísér bennünket fellépésekre, hiszen, ahogy mondtam, ez egy egyébként is összetartozó baráti kör. A heti kétszer két óra felkészülést is úgy tartjuk, hogy se a munkahelyeket, se a családok működését ne akadályozza. Személy szerint én 2002 óta dolgozom az üdülőben, eleinte felszolgáló voltam, később egy térd-, majd gerincműtét miatt a recepcióra kerültem. Ha minden kötél szakad, a fellépés érdekében vezetői engedéllyel és a kolléganőim jóindulatával cserélünk szolgálatot. Két serdülő gyerekem, Dominika és Bence pedig már nem igényli annyira a dajkálást, s ha éppen nincs kedvük velünk tartani, akkor a szüleim, akikkel együtt lakunk, ellátják őket, vigyáznak rájuk.
- Édesanyja, aki mellesleg huszonhárom éve szakácsnő az üdülőben, és nem mellesleg olyan prószát tud készíteni, hogy az embernek évek múlva is összefut szájában a nyál… Tényleg, milyen volt, amikor együtt kellett dolgozniuk az étteremben?
- Hááát, mivel mindketten elég heves vérmérsékletűek vagyunk, a feszített tempóban előfordultak összecsattanások. Anyu – anyajogon – olyanokért is rám szólt, amiért másra nem. De nem tudok rá haragudni, sokat dolgozik, nagyon erős, teherbíró asszony és jó anya. Most is biciklivel jár be dolgozni, csak ha nagyon mostoha az idő, vagy egyszerre végzünk, akkor viszem autóval. De azért jobb így, hogy legalább pár tíz méter távolságra vagyunk egymástól a munkahelyen.
- Vissza az énekhez: mi a titka a sikerüknek?
Szerencsekorty
- Többek között talán a jelszavunk is, amit minden fellépésünk alkalmával elmondunk: mi nem azért vagyunk együtt, hogy énekelhessünk, hanem azért énekelünk, mert szeretünk együtt lenni! A zsűri szerint az eredetiség, a természetes hangzásvilág, szerintünk a repertoár is, ami egyébként részben a kiírástól függ, de általában zalai, somogyi, erdélyi vagy felvidéki népdalokat viszünk. Négy-hat dalban, tíz-tizenöt percben kell megmutatni a technikai, érzelmi és empatikus képességünket – versenyhelyzetben. Itt van óriási szerepe a szakmai vezetőnknek, Tányéros Józsefné Csillának, és menedzserünknek, egyben lelki motorunknak Füle Jánosné Hajninak. Ők egyébként énekes társak és szólisták is egyben. Nagyon nehéz, de szeretjük, imádjuk az adrenalintól hemzsegő felfokozott állapotot.
- Technikát említett. Önök képzett, tanult énekesek?
- Á, dehogy! Többnyire még kottát sem tudunk olvasni – legalábbis szabályosan -, hangzás után tanulunk. Hallgatunk a szakmai vezetőre, és addig gyakorlunk, amíg azt nem mondja: kész, most jó! Bevallom, van védőitalunk is: fellépés előtt egy kupica mézes pálinka! Nem több, egy gyűszűnyi, de már szinte szerencsekorty!
- Tartalomhoz a forma: szépek is a színpadon?
- Naná, elvégre nők vagyunk! Van saját fodrászunk, s a fellépés napja sminkkel, frizurával, vasalással, manikűrrel telik! Mivel Alsópáhoknak nincs népviselete, az első egyöntetű fellépő ruhánk mintáját egy igen régi helybéli fényképről vettük, amolyan menyasszonyi ruha féle. Fehér, madeirás szoknya - alsókkal természetesen – köténnyel és vállkendővel. Később csináltattunk színeset is hasonló összeállításban. De bármilyen hiú is a társaság, a hatást tartjuk a legfontosabbnak. Egy rádiószereplésünk után egy idős házaspártól kaptunk levelet, amelyben azt kérték, hogy négy éves unokájuk születésnapjára küldjünk egy CD-t utánvéttel. Általunk akarják megszerettetni vele a népdalt. Természetesen küldtünk egyet nekik ajándékba. Hát mi ez, ha nem a legnagyobb siker, minősítés és díj, amit valaha elérhetünk?
