Ajtót nyitottam újra a tavasznak,
Mikor rend szerint a rügyek fakadnak.
Élet költözik a dermedt fák ágába,
Aranyeső, mandula, babarózsába.
Böjti hírhozó az ünnepi barka,
Bimbózása a jövőnk melegét adja,
Megáldottad immár a húsvét ünnepét,
Emeld magasra a jövőnk reményét!
Nem állhatunk meg - az idő számol!
Valósággá lesz a hirtelen mámor!
Kapaszkodj kicsi rügy, ékessége ágnak,
Zárt szemhéjam mögül is csak téged látlak.
Dicsekedtem már vele, ugyebár, hogy hadilábon állok az okostelefonnal. Olyankor a butával húzom ki magam a csávából, hogy egyáltalán nyomára bukkanjak a saját lakásomban az okosnak.
Délelőtti rendezvényről farkaséhesen érkezem haza, épp tömöm magamba a hideg sültet, jártamban-keltemben. Csöng a vonalas. Hosszú szám a kijelzőn, nem olyan ritka ez, fontos is lehet. Ha mégse, lerázom.
- Halló? - csámcsogok a telefonba kissé neveletlenül.
- Kivel beszélek? - szól egy fátyolos hang a túloldalon.
- Kit hívott? - kérdezek vissza.
- Csak azt akarom mondani, hogy valami gyanús tranzakciót indítottak az OTP számládról.
Huhuhúúú, erre vártam - gondolom magamban -, rohadt csaló, engem nem versz át!
- Nincs is számlám az OTP-nél. (És még le is tegez a mocsok!)
- De kivel beszélek?
- Kit hívtál? - replikázok határozottan, visszategezve a modortalan baritont. Már olyan illúzióm van, mintha direkt el is torzítaná a hangját.
- Az anyukámat hívtam.
- Hát, bocsánat, akkor komolyra veszem, ez téves hívás lesz, én biztos nem az anyukád vagyok.
- Pedig nagyon hasonlít a hangod az övére.
Ó, a kis trükkös nyali-fali.. Na persze, még az anyjára is hasonlítok.
- Talán azért, mert épp eszem, tele van a szám, bocsánat.
- És még azt akarom mondani, hangosítsd vissza a mobilodat, mert nem tudlak elérni.
- Nem értem. Milyen telefont? Nem vagyok az anyukád, világos?
- Hát jó. Azért hangosítsd fel a telefonodat tényleg. Biztos van már jó pár nem fogadott hívásod. És különben is: felszaladnék az ingeimért, épp most kanyarodok be a ház elé. Ha felvetted a vonalast, gyanítom, otthon vagy anya.
Keresztbe áll a falat a torkomon. Próbálok magamhoz térni, rendezni az előző percek gondolatait. Épp egy banki adathalászt akartam fülön csípni, erre a saját fiam csíp fülön engem egy vicceskedéssel.
Hiába, no, alma nem esik messze a fájától. Humorban legalábbis nem.
Reggeli kávé óta nógat az ádáz napirend,
A hasznosság látszata sunyin körbeleng.
Felrázom a párnám, bevetem az ágyat,
A kifogástalanság ma is csupán látszat.
Hajszol bár a pormentes pedantéria,
A hypo-szagú, makulátlan higiénia,
Pedig milyen jó lenne - mint régen -,
Összeforrni ráérős, izzadt ölelésben.
Jó ez így. Béke van. Már nem bánt senki.
Vajon tudnék-e újra tüzesen szeretni?
S létezik Istennek olyan teremtménye,
Aki az érzésért velem lelkesülne?
Jót főztem. Jóllaktam. A gyomrom tele van.
S ekkor jön az alkony alattomosan,
Gúnyosan kérdezi: jól van ez így neked?
Hisz esténként keblére ölel a csend.
Rád támaszkodnak a magányos árnyak,
Falhoz szorít az önként választott bánat,
S a csend, mely egy darabig pihentet,
Kivégez, megöl, ha soká marad veled.
Takarodj, szembesítő, reménykeltő álom!
Ne radírozd ki számos csalódásom!
Mikor, mire vágyom, azt magam se tudom.
Számomra a magány a legfőbb oltalom.
Még hogy csak az iskolások tudnak gúlába állni! Ugyan már! Megy az hatvan pluszosan is! Főleg szupermarketek akciói köré rendezve. Jó ízlésem ellen való volt, hogy az adventi készülődés csendjét a következő jegyzettel szentségtelenítsem meg. Most talán nem ördögtől való az emlékezés.
Hol vannak már azok az idők, amikor szülők, nagyszülők otthon dagasztották, nyújtották, töltötték, sütötték a bejglit, mi több: dióverővel levert, felszedett, kihántolt, megszárított, megtört, megpucolt, ledarált, beízesített dióból, hasonló macerával termelt mákból! Eltartott ez a művelet ünnep előtt egy hétig is, mikor esténként, a jószágok ellátása, fejés, kutya- és macska etetést követően előkerült a gyúródeszka, sodrófa, na és a tésztához valók. Alaposan megrakták a sparheltet is, hogy a sütő kellő hőmérsékletűre melegedjék - csak úgy tenyérrel legyezgetve, megsaccolva a kiáramló, alkalmas hőfokot. Ennek vetett véget a cukrászdák, üzletek, pékségek széles körű, változatos kínálata. Meg a városiasodás.
Vessetek meg, de mióta pár éve megkóstoltam az egyik közepes méretű market kínálatát, eszembe se jut otthon bíbelődni a bejglivel. Elslattyogok az akciós napokon (van, hogy délelőtt és délután is), mert nincs képem egyszerre hármat-hármat venni mindegyik ízesítésből. Alibiből bedobok mellé egy napraforgómagot, mégse olyan átlátszó a dolog, hogy egy hadseregnek való bejglivel távozom.
Más is hasonlóképp kényelmes, bizonyság erre, hogy érkezzek kora reggel, délidőben vagy délután, rend szerint hosszú, tömött sorok állnak a bejglis fachnál. Köröznek akkor is stikában, amikor az első (második?) sütésből már csak illat lengi be a környéket, de várható, hogy a mester a hátsó pékségből hamarosan becsúsztatja a fiókba az újabb tepsi friss sütést...
Na, ekkor alapozódik meg, s épül másodpercről-másodpercre a gúla... Kalán nénik, Holle anyók, öreg néne, Irma néni, még tán Manka is ott terem a jicini erdőből. Nagymama se heverészik sóhajtozva az ágyában, Piroskára várva, elcsoszog a bótba, hogy ezúttal ő szerezze be a kalácsot kis unokájának. Hiába no, ma már ez a szokás, pedig oly szégyenletesen "kevés a nyugdíj."
Megérkezik az újabb adag bejgli, rögtönzéses monológok közepette szaporán épül a gúla.
- A rosseb, ez milyen forró!
- Hát akkor várja meg, míg kihűl!
- Van eszemben! Addigra elfogy!
- Nézzenek oda, és hogy törik! Én hibásat haza nem viszek!
- Ez milyen kicsike! Az újságban nagyobbnak nézett ki!
- Ez meg itt kacska. Milyen hitványan van hajtogatva!
- Hogy ez milyen sápatag! Biztos nincs idő jobban átsütni.
- Ez itt gesztenyés, vagy diós? Nem látszik a töltelék!
- Akkor lát ez diót, amikor én a hátam közepét! Legfeljebb dejót tesznek ezek bele!
Tanácstalanul, illemtudóan várakozok a gúla túloldalán, nem akarván részt venni az építkezésben. Egy darabig. De az idomok csak érkeznek, jönnek, fürgén előszivárognak a bolt távolabbi sarkaiból is. Mögöttük ráérősen, bevásárlókocsit vagy papa-tankot kormányozva somfordálnak frontközelbe a Rumcájszok, Kázmér bácsik.
Fogy a bejgli rendesen. A gúlából Káli istennő tíz karjaként nyúlnak, s tüntetik el a tekercseket. A végén hoppon maradok, mehetek haza üres kézzel, hát úgy döntök, én is a gúlaszerkezet egy eleme leszek. Beállóként próbálkozom, cselezek, ugrok, mintha kosárra dobnék -sikertelenül. Végül alulról, akár egy rögbi csatár, csak nekem rokolyák és pufi dzsekik között kell megszereznem az ünnepi betevőt. Sikerül!
Lihegve kimászok valahogy az embertorony alól, büszkén rakom a kosaramba a szerény szerzeményt. Holnap legfeljebb újra jövök.
A pénztárhoz araszolva kezdem viccesen felfogni a dolgot: ez a gúla elég ingatag volt, és a békegalamb is hiányzott.
Bár, ahogy ott tülekedtünk, nyomakodtunk úgy éreztem, az is elszállt...
Igazából egy másik "gúláról" szerettem volna írni, de eszembe jutott az alábbi gúlás történet. (A másikat Gúla-II. címmel hamarosan olvashatjátok.)
Na, tehát: hajdanában, amikor a hamut még nem mondtam mamunak, általános iskolában énekkarba jártunk, és szavalókórusban mutattuk meg tehetségünket, többnyire a nagy szovjet-magyar barátság "jeles" érdemeinek méltó megünneplése alkalmával. Szerintem véletlen csusszant be az ünnepek sorába egy, ahol József Attila, Betlehemi királyok című versében, a Hajós Alfréd Úttörőház világot jelentő olajos padlóján, Máriaként szégyenkezve nyögtem ki: "... meg is kéne szoptatni már..."
No, hát ilyen rendezvényekkel tájoltunk is néha azokban a környező falvakban, melyek felső tagozatos gyerekei adták össze a városi iskola összevont osztályát.
Valami igen jelentős ünnep lehetett, amire az irodalmi kör mellett a tornatanár is rámozdult: egyen fekete klottgatyás, fehér trikós legénykékből gúlát épített, alsó sorban a legerősebb négy, az ő vállukon állva három, fölöttük kettő, majd feltehetően a legvagányabb, legbátrabb fiúcska a csúcson. Vagy a legcsenevészebb, aki ezzel a mutatványával tudott - volna - csak kicsiholni némi figyelmet a lányok részéről. Az ő tiszte volt lengetni az elmaradhatatlan sarló-kalapácsos vörös, és a nemzeti színű kicsi zászlót.
Egy helyszínünkön az egyik gúlás gyerek überelni akarván a zászlók lengetését, előállt azzal az ötlettel, hoz ő otthonról egy házi galambot, ezzel demonstrálva, erősítve a világbéke érzést, mert milyen jól is mutatna az az ünnepség megkoronázásaként egy igazi békegalamb. Nem voltam része az egyezkedésnek, nem tudom, ki pártfogolta, ki hagyta jóvá, de a gyerek hazaszaladt és kimarkolta a dúcból a keze ügyébe kerülő missziós példányt.
Lement az irodalmi előadás, következtek egymás után a Himnuszok (nem emlékszem, de remélem, a magyar se maradt ki), miközben a gúla kommunista szombati iparkodással épült. A szovjetnél már félig kész (a tanár úr bizonyára ezt is körültekintően megkomponálta), végül az Internacionálé hangjainál a legkisebb, szeplős gyerkőc lelkes bátorsággal lépett az őt tartó két másik combjára, valahonnan elővarázsolta a galambot és a magasba emelte.
A kultúr' teltházas nézőserege mellett takarásból izgult épségükért az egész felkészítő- és szereplőgárda is. És akkor tiszteletlen felhördülés és hahotázás rázta meg a szent pillanatot.
A galamb ugyanis - hiába volt hozzászokva a magaslati perspektívához, rémületében - vagy mert a kisfiú a kelleténél szélesebbre tárta a lábait -, szárnycsapkodva, szó szerint telibe fosta* alsó sorig az egész gúlát... De a gúla állt, rendületlenül, a nemzetköziséget hirdető ének utolsó hangjegyéig. Pont úgy, ahogy a szocializmus.
Az esetet követően a fiúk nem jártak pszichológushoz, legfeljebb a galamb kötött ki következő vasárnap a leveses fazékban csak azért, mert ő már akkor gyanított valamit az internacionalizmus jövőjéről.
* Bocsánat, ezt nem lehetett más szóval kifejezni.
Egy éve ilyenkor még itt voltál velünk.
Ma már sajnos nélküled ünneplünk.
Nélküled ünneplünk - téged,
Szívünkben örökmécsesek égnek,
Emlékezetünk kanóca lángol
Születésnapod alkalmából.
A Megváltó tenyerére ültetett téged,
Te testedet ajánlottad fel az emberiségnek.
Még mindig zavarban vagyok, ha felszállást követően egy fiatal felugrik, s átadja helyét a tömegközlekedési eszközön. Lányok és fiúk egyaránt. Szerencsére jó egészségnek örvendek, igyekszem kakadunak öltözni és egészséges középkorúnak látszani, de bármennyire is kikerázom magam, az udvarias helykínálás egyre gyakrabban fordul elő. Szinte mindig. Szomorú következtetés: legfeljebb a ruhámat vasalhatom ki, az ábrázatom meglehetős gyűröttsége magáért beszél. Nem tagadhatom, de nem is szívódhatok fel észrevétlenségben XXXL éveimmel.
Namármost: ha felajánlja valaki az ülőhelyét, én - szabadkozva bár, de szapora köszönettel - minden esetben elfogadom. Még akkor is, ha egyetlen megállót utazom. Az ő örömére, dicséretére, az ő figyelmességének meghálálása céljából.
Fentiekhez érintőlegesen tartozik, hogy - ha a szükség úgy hozza - bármikor, bárhol kétség nélkül kérek is meg fiatalt, ha segítségre van szükségem. Hülyén néznék ki, ha egy lépcsőn hatalmas bőröndöt ráncigálnék felfelé, de még inkább, ha lefelé jövet maga alá temetne egy ugyanilyen tömött koffer. Nem, inkább a segítség kérés. Egyetlen egyszer se csalódtam, akármilyen külsőségekkel bíró személyt kértem meg. Mindegyik szolgálat- és segítőkész. Igaz, fiatalembernek, kedves hölgynek szólítom, magázom, őszintén megköszönöm a segítséget - de hát ez természetes.
No vissza a kályhához. Villamoson utazunk, nem is zsúfoltan, de szabad szék már nincs. Egyes ülőhelyen fiatalember feledkezik a telefonjába, fülhallgató a fülében. Új utas száll fel, igazán szemrevaló (ha ez a kifejezés érvényes még az idős korosztályra) elegáns, jó karban lévő hölgy személyében, feszes tempóban sétál a jármű belsejébe. Ridikülökre ugrok, nála egy bordó, dizájnos, lakk példány vonja magára a figyelmemet. Olyan nőiesen méretes és tömött.
A hölgy a fiatalember ülésének rúdjában kapaszkodik. Meglódul a szerelvény, a hölgy finoman köhint. Nem történik semmi. Topog kettőt, és újra köhint. Megint semmi. Ridikülje sarka már majdnem a fiatalember halántékát borotválja, az fel is pillant, és felugrik: tessék leülni!
A koros-kortalan hölgy meghökken, bár az orra hegye mintha kissé magasabbra járna. Tessék csak leülni - ismétli meg a fiatalember! A hölgy nem mozdul, ajkai penge vékonnyá szűkülnek, közöttük préseli ki fensőbbségesen, artikuláltan, az egész utazóközönség számára jól hallhatóan: nem ülök más előmelegített helyére!
Szó bennszakad, hang fennakad - írta Arany János. Valami ilyesmi érződik a villamoson is. De csak egyetlen pillanatra, mert a fiatalember szenvtelen nyugalommal reagál: ó - ha nem tetszik más előmelegített helye, akkor talán tessék ülni a jegesmedve farkára!
Ennyi.
Az utazóközönség változatos ábrázatáról egy egész színházi társulat vonásai tükröződnek vissza. Nagy rendező az élet!
Blaha Lujza tér következik!
Az én békém a nappal, és az éj.
A tavasz, nyár, ősz s a tél,
Szerény hétköz- és ünnepnapok,
A falat, amivel jóllakok,
Pohár bor, hogyha koccintok,
Bekúszó napfény az ablakon,
Egy jó könyv, ha olvasom,
Finom zene, ha hallgatom,
Ó, és a tánc, az a tánc!
Édesgető, szelíd románc,
Színes álomba merülés,
Kipihent, derűs ébredés,
Egy szép szó, gyöngéd ölelés,
Pompás tájban gyönyörködés.
Békém olykor a csalódás,
Hisz van onnan kilábalás,
Mert a könny nem csak mar,
De gyógyít és megvigasztal.
Békém, hogy van erős hitem,
Sorsom, melyben megélhetem,
Békém a béke minden napja,
Ha nem fegyverropogásra
Ébredek, hanem madárdalra.
Nekeresden, szép hazámban
Az én békémet megtaláltam!
Jó ötlet ez a Múzeumok éjszakája. Nyüzsög országszerte hajnalig az összes város, családosok, baráti körök, ifjak, s vének róják az utat vidáman múzeumról-múzeumra
Meglepetésünkre megnyitja kapuit városunk börtöne is, összenézünk a férjemmel: remélve, hogy legfeljebb látogatóként szemrevételezhetjük a karcert, regisztrálunk. A látogatás megtörténik, élmény volt, mit mondjak, de ennyi pont elég, hogy a továbbiakban is fegyelmezett állampolgárként éljük életünket.
A kijáratnál marcona őr szólít név szerint, és "viszontlátásra" nélkül cirkalmas "Szabadulólevelet" nyom minden látogató kezébe. Színes emléklap, jópofa szöveggel. Bármiféle további kényszer-intézkedési fenyegetés, lábbilincs, otthon elhagyási tiltás nélkül távozunk. Meg is feledkezünk az egészről.
Vidéken élő anyósom remekül el tudja látni magát odahaza, de gyakran látogatjuk, és időnként elhozzuk magunkoz a panel összkomfortba, próbálván garantálni, hogy ne fáradozzon, még véletlenül se tegyen keresztbe legalább pár napig két szalmaszálat. Szívesen kényeztetjük, ellátjuk, hallgatjuk, beszélgetünk vele, persze ez is jobbára az én reszortom, a férfiak szinte alkalmatlanok arra, hogy bárkit - beleértve a saját édesanyjukat is - pátyolgassanak. Nálunk is én vagyok a kapcsolattartó, telefonon vagy személyesen.
Anyósom nálunk tölt egy hétvégét, nekünk pár órás menőkénk van. Kislányom - mondja -, adjál valami elfoglaltságot, mert megöl az unalom ebben a nagy csendben, míg nem vagytok itthon. Kattog az agyam, mit találjak ki hirtelen, ami nem megerőltető, de haszontalannak se tűnik, és ő fontosnak érzi magát. Mama - szólok taktikusan -, rendezze el, a nappaliban a szekrény alsó polcát, azt a fotelban ülve is eléri. Hozok egy nedves rongyot, törölgesse le, rakosgasson, annak nagyon örülnék. Úgy is van. Hozom a rongyocskát, mindenki elégedett, lelépünk.
Pár óra múlva előkerülünk, anyósom kővé dermedve ül a fotelban, ha az amúgy is pergamen bőrt lehet fokozni, arca hamuszínű, szeme savó, szája sírásra görbül.
Mi történt, mama? - szólítom rettegve. Látom, ölében ott a portörlő rongyocska, száraz ág szerű ujjaival gyűrögeti. Másik kezében valami A/4-es papírt szorongat görcsösen. A fia (férjem) szemébe néz és elhaló hangon nyöszörgi: kisfiam, mit csináltál? Pillanatra ránk telepszik a kétség, most is én ragadom magamhoz a szót, mert az én drága óriás mamlaszom nem tudja mire vélni a kérdést.
Mi történt, mama, mire gondol?
Hát, akkor ezért beszéltünk olyan régen, kisfiam - szúrja tekintetét továbbra is, könnybe lábadt szemekkel a férjem arcába.
Drágám továbbra se ért semmit, meg se mukkan.
Mi a baj, mama? - ismétlem aggodalmasan a kérdést. Megmondhattátok volna... Mit csináltál, kisfiam?
Most már aztán végképp nem tudjuk mire vélni a dolgot. Mama, az ég szerelmére, mondja már, ki volt itt? Mit mondott? Mi történt?
Nem volt itt senki, és nem mondott semmit. Tudok én mindent anélkül is! - tör ki belőle a zokogás. Kisfiam, te börtönben voltál? És zokogva nyújtja felénk a Szabadulólevelet...
Mama, az ég áldja meg! Ezt hol találta?
Hát, a fiókban! Végeztem az alsó polccal, gondoltam, örömet szerzek nektek, hogy a fiókot is kitakarítom, és erre ezt találom...
Nem tudom, sírjak-e, vagy nevessek. Birkatürelmű, szelíd-óriás férjemen a sor, hogy kővé dermedjen. Egy szó se hagyja el a száját, rám bízza.
Mama! Mit turkál a fiókban, amikor megmondtam, hogy csak az alsó fertályt tegye rendbe? Látja, így jár, aki nem fogad szót....
Magunkhoz öleljük, a férjem szinte ölbe veszi a drága kis verébfiókát, nyugtatja, hosszú időbe telik, míg elmagyarázzuk neki a Szabadulólevél hiteles történetét.
Poénos, drusza barátnőm életébe próbálok beavatkozni a reggel óta tartó, megtisztelő étertámadásaim közepette egy telefonhívással... Tudom, ma ő is elfoglalt, de fontos kérdésem lenne hozzá: ki is mondta, hogy minden nap ivott pezsgőt, mert az fogyaszt? (Rám férne pár kiló súlyvesztés...)
Kicsörög. Felveszi. Liheg, zörög, koppan, dől, borul.... (Ez még nem ő, hisz még csak kilenc óra.) Mielőtt szóra nyitná a száját - nehéz őt megelőzni különben - fel is teszem a kérdést, mire bosszúsan rávágja: Sophia Loren mondta... Na, mondom, akkor követhetem Lorenke példáját? A nagy nap tiszteletére megbonthatok egy pezsgőt, és fesztelen csevegés, telefonálgatás, videocsevegés közepette egész nap elkortyolgathatom?
Mielőtt nemleges választ kapnék, már húzom is a fóliát az üveg nyakáról - most már késő, bontottam. Nem ereszthetem kárba a buborékját....
Naná - veti oda, közben csörög, zörög tovább... Még szép, bontsál! (Húúú, mennyire megnyugodtam, mégiscsak Lorenkét mintázom.) Mi a bajod? Mit vergődsz? - kérdem -, kavarsz valamit? Vagy te is nyitsz?
Na, ja.. Én már nyitottam. Egy liter dobozos tejet, - hörög tovább -, levertem a pultról, most ömlött szét az egész konyhában. Buktát akartam sütni. (Gondolom, készül a családi délutáni kínáló szokásosan.) Az uramat meg elküldtem ügyet intézni, így nem tudja kivenni a kezemből a felmosót. Na, nem, mintha odaadnám - pattog tovább -, de várjál már, mindjárt befolyik a konyhaszekrény alá, a ... (szépséges) életbe' aztán egy hónapig savanyú-büdös lesz a konyhámban. Ez is csak velem történhet! (A szépséges életbe'!) Most telefonálhatok az uramnak, hazafelé vegyen tejet. (A szépséges életbe'!)
Már dőlök a röhögéstől. Hagyom takarítani, de nem állom meg: na látod, így bünteti a jó Isten, hogy névnapod reggelén nem pezsgőt, hanem tejet bontasz! Kacagásom, kacagásunk közepette csak annyit hallok: pótolom én ezt, mindjárt, helyre hozom, ne aggódj - na szia!
Isten étessen minket további jókedvben, bőségben, humorban!
Ja, és az Erikákon kívül Isten éltesse: Aldán, Amina, Amira, Árisz, Arisztid, Bella, Dórabella, Hanga, Izabella, Metella (főleg!), Móna Pamína, Rajmond, Rajmonda, Rajmund, Rajmunda, Ramóna, Elmebaj (ja, nem), Regölő. - ket (leginkább.) Vagy -kat. Katt....
Az évszázadból eltelt napok száma: 36 158. Az időszámításunk óta eltelt napok száma 738 521. Ebből az évből 243 nap telt el, szilveszterig 122 nap van még hátra. (Igyekezzetek!)
A Nap ma 5.59 perckor kelt, és 19.29-kor nyugszik.
Na, lehet, hogy ez már a pezsgő hatása...
Bukta van...